A társadalom legkisebb egysége

A társadalom legkisebb egysége

A családot szokás szociológiai értelemben így is emlegetni, és nem véletlenül: kicsiben ugyanis nagyon sok dolgot, működést lehet a családban lemodellezni, amire később a gyereknek majd a társadalom önálló tagjaként is szüksége lesz. És ez a modellező működés az, amire a legtöbben úgy szeretnek hivatkozni, mint gyereknevelés.

Társadalom kicsiben

Szerintem már mindenki találkozott azzal a szellemes üzenettel, amely vagy köremail formájában, vagy a Facebookon időről időre felbukkan, miszerint mindent, ami igazán lényeges egy ember életében, már megtanultad ovis korodban: hogy nem vesszük el a másikét, hogy köszönni illik, hogy hogyan lehet barátságokat kötni, stb. Vagyis mindazt, ami a társadalmi érintkezéshez alapvetően szükséges, azt legkésőbb hatéves koráig megtanulja minden ember (jó esetben), az iskola az már csak agytágítás, de a boldogulás szempontjából már nem sokat tesz Hozzád.

Elég sarkos módja ez az érzelmi intelligencia meghatározásának, de van benne valami… A pszichológusok és pedagógusok egybe hangzó állítása szerint a gyerek életének első három éve meghatározó a fejlődése szempontjából. Ez az az időszak, amikor a család dominál a gyerek életben, és alapvetően az anyag-gyerek kapcsolat minősége határozza meg. Persze apu is legalább ilyen fontos ebben a viszonyrendszerben, mert:

• korábban már volt róla szó, hogy a gyerek világánál stabilitását annak tudata határozza meg, hogy apu és anyu egy boldog pár – tehát apu nélkülözhetetlen a dologhoz
• apu is – ha jól megbeszélték előtte anyuval, hogy hogyan is akarnak gyereket nevelni, mik lesznek a szabályok, ahogyan erről is volt már szó korábban – ugyanazt a szabályrendszert közvetíti a gyerek felé – csak éppen kicsit másképpen. Nem biztos, hogy a hagyományos anyu engedékeny, apu szigorú felállást kell itt feltétlenül elképzelni, de már az is arra volt jó, hogy a gyerek többféleképpen is megélje ugyanannak a normának az érvényesülését. Ez arra volt jó, hogy később a “világba” kilépve ugyanezeket normákat, érzelmeket, stb. akkor is be tudja azonosítani, ha nem pont úgy kapja a szeme közé, ahogyan otthon, hiszen már otthon megtanulta, hogy ugyanazt többféleképpen is lehet “csomagolni”.

Az első három év elsősorban arról szól, hogy a kötődésre való képesség, illetve a leválásra való képesség kialakuljon. Mindkét dologra alkalmasnak kell lennie a családban kialakult viszonyrendszernek. Ez készíti elő ugyanis a szocializálódásnak egy másik fokozatát, amikor az oviban már idegenek között is képes a gyerek boldogulni.

“Oly távol vagy tőlem, és mégis közel…”

Nem tehetek róla, bár nem erre gondolt a Szörényi-Bródy szerzőpáros, amikor az István, a király eme betétdalát írta, mégis mindig ez a sor jut eszembe, amikor az anya-gyerek viszonyt kell jellemezni az első három évben. Az anyához ezért is alakul ki a gyereknek egy különös kötődése, mert ez a kötődés fogja a számára megadni a leválás biztonságos hátterét.

Sok anyuka traumaként éli meg a gyerek leválását, hogy a gyerek egyre önállóbb, hogy egyre kevesebb dolgoban van már rá szüksége. Ez legmarkánsabban a tinikor tájékán jelentkezik, amikor anyuka “rá sem ismer a gyerekére”, aki eddig szófogadó volt, kedves és figyelmes, átcsap engedetlen, pokrócmodorú és hanyag tinibe. Pedig csak arról van szó, hogy ezek a szülők figyelmen kívül hagynak egy apró körülményt: a gyerek fejlődik. A fejlődésnek pedig természetes velejárója az önállóvá válás. A nevelésnek éppen ez a feladata, hogy felkészítse a gyereket az önálló életre. Valamilyen fura oknál fogva azonban a szülők nagy többsége az önállóvá válást csak addig díjazza, amíg a gyerek megtanul önállóan járni, beszélni, bilizni, leckét készíteni, stb. Addig a gyerek “milyen ügyes”. Minden későbbi leválási kísérlet “lázadás”.

Pedig jobb, ha tudomásul vesszük, hogy

1. ez így természetes
2. ez akkor is megtörténik, ha mi ellenkezünk, legfeljebb sokkal több konfliktussal terhelten,
3. rásadásul nemcsak magunknak, hanem a gyereknek is megnehezítjük így dolgát, mert sokkal keservesebben szerzi meg az
4. önálló létezésez szükséges tapasztalatait, mintha némi támogatást és vigyázó figyelmet kapna tőlünk.

Az első három év éppen arról szól, hogy a gyerek elsajátítsa azt, hogy merjen önálló lenni. Kísérletezik. Kétségünk ne legyen, attól a pillanattól fogva, hogy először megpróbál utánanyúlni valami neki tetsző, a kíváncsiságát felkeltő tárgynak. Mert az már a leválás kezdete. Ahhoz, hogy a játékát elérje, megfogja, már nem kell anyu segítsége. Menthetetlenül megízleli az önállóság gyönyörűségét. És onnantól rákap. Ezért próbálkozik kitartóan, amikor megpróbál hasáról a hátára fordulni, kúszni-mászni, felállni, járni, beszélni. Ezért próbál meg mindent megtapasztalni. Ő maga. Mert csak a személyes tapasztalat lesz tudássá.

Ehhez azonban, hogy ezzel folyamatosan, minden átmeneti kudarc ellenére is újra meg újra megpróbálkozzon, ott kell, hogy legyen anyu és/vagy apu. A biztos pont. Maga a biztonság. Ahová vissza lehet menni akkor is, ha a próbálkozás balul üt ki, nem sikerül, netán még fájdalmas is. Ott meg lehet nyugodni és erőt, bátorságot lehet gyűjteni a következő próbálkozáshoz. Ezért fog a gyerek megtanulni járni is, beszélni is, mert ez így működik – még tinikorban is. A gyerek élete, onnantól, hogy megszületett az állandó kísérletezések kora. (Sokszor felnőttként is.)

Ehhez kell a családnak igazodnia, amikor szabályrendszert alkot. Szülőként a legtöbb, amit tehetsz, hogy ebben segíted a gyereket – előbb-utóbb ugyanis úgyis Nélküled kell majd bologulnia.

És ez a “Veled és Nélküled” állapot lesz az egyik fontos alapköve a gyerek érzelmi intelligenciájának is.

Érzelmi intelligencia – alapozó fokozat

A család olyannyira a társadalom legkisebb egysége, hogy minden, a szocializációra irányuló törekvést itt alapozunk meg. Ez éppen a már emlegetett “kísérleti labor” jellegéből adódik: itt viszonylag védett környezetben lehet többszöri próbálkozással elsajátítani az alapokat. És éppen a kötődés-leválás kettőssége adja az alapot az érzelmi intelligencia fejlődéséhez.

Ez ugyanis a gyereknek is egyfajta érzelmi hullámvasút, ahol meg kell tanulnia felismerni és kezelni a saját és a szülei érzelmeit is.

Az érzelmi intelligencia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy mások érzéseit jól tudom kezelni, hanem azt is, hogy a sajátjaimmal is legalább ilyen jól elboldogulok.

Az előbbi az interperszonális intelligencia, az utóbbi az intraperszonális IQ. (Sajnos ez utóbbiról sokkal kevesebb szó esik.)

“Sajnos” a család többé-kevésbé védett közege miatt az érzelmi IQ csak korlátozott mértékben fejlődhet. Mint minden más fejlődésnek, ennek is a kitartó gyakorlás a motorja, azaz ki kell lépni a családból, és menni kell tapasztalatot szerezni. Ennek lesz az első terepe az ovi.

Érzelmi intelligencia – turbo fokozat

Nem véletlen, hogy az ovit írom, és nem a játszótéri vagy a bölcsis közösségeket. A napi sétára a játszótérre kivitt egy-két éves gyerkőcök még nem igazán képesek egymással játszani, sokkal inkább csak egymás mellett tudnak csúszdázni, homokozni, futkározni. (Csak csendben jelzem: még az oviban is több fokozaton keresztül halad a játék mint tevékenység fejlődése, mire a gyerek eljut az együttműködést igénylő játékok játszásáig.) Vagyis a gyerek életkori sajátosságoknál fogva nem is alkalmas arra, hogy hamarabb túlságosan sok tapasztalatot szerezzen érzelmi intelligencia terén.

Egyet viszont rögvest szerez, mihelyst beteszi a lábát az oviba: kialakul benne a kötődés képessége – idegenek iránt. Az óvónő lesz nagyjából az első idegen az életében, akihez valamilyen komolyabb szinten kötődni fog (már persze ha jól működnek a dolgok, de az elég ritka, hogy egy korának megfelelő szinten fejlett gyerek teljesen elutasító az óvónővel szemben). Ez is meg szokta viselni a legtöbb anyukát. Őszintén megvallom, az első gyereknél még én is pityeregtem, amikor a beszoktatás negyedik napján először mondta azt az óvónő, hogy anyuka, nyugodtan haza lehet menni. A gyerekem viszont jól érezte magát, velem a kapcsolata nem változott, ugyanúgy a nyakamba ugrott, ha mentem érte oviba, mint előtte otthon is, no meg tanultam, olvastam is a dologról, úgyhogy semmi okom nem volt rá, hogy a saját összetört lelkem miatt a gyereket is elbizonytalanítsam.

Érdekes volt figyelni mindhárom gyerekemnél, hogy mennyit fejlődtek azzal, hogy oviba kerültek. Szó szerint kinyílt nekik a világ. Bizonyos értelemben még a nagylányomnak is, pedig az ő óvónőivel végképp nem volt szerencsénk. Ő is nagyon sokat tanult érzelmi intelligencia szintjén is, bár ennek a hatása inkább tinikorában lett meg: megtanulta, hogy ki kell állnia magáért. Ehhez azonban kellett neki a szülői háttér is: hogy otthonról kapott egy bizonyos értékrendet, amire támaszkodhatott, és ami biztos pont volt neki. (Eről is írtam már korábban, de most itt is visszaköszön.)

De nemcsak az ovi itt a lényeg. Hasznos, de az érzelmi intelligencia és a szocializáció fejlődésében még mindig van otthon is tennivaló:

1. az oviban történt események otthoni magyarázata, értelmezése – azok, akiknek ovis, vagy már volt ovis gyerekük, most biztosan bólogatni fognak, hogy időnként a gyerekből csak úgy dől, hogy mi volt az oviban. Általában akkor nem kell noszogatni, hogy meséljen a napjáról, ha valami érzelmileg felzaklatja. Ez lehet pozitív élmény is, nem kell rögtön rosszra gondolni. Ilyenkor a gyereket felkavarja valamilyen esemény, amit otthon, visszatérve a védett környezetbe sokkal könnyebb neki feldolgozni. Különösen, ha tudja, hogy anyu és/vagy apu is ott van, hogy segítsen neki.
2. a gyerek életkorát nem árt követni a szabályokkal. Az alapvető szabályokhoz, amelyek az értékrendet is tükrözik persze nem nyúlunk (pl. ilyen szabály az is, hogy nem hazudunk), de pl. az életkor előrehaladtával a lefekvés szabályai változhatnak. Ehhez hozzátartoznak a különféle rituálék megváltozásai is. Babaként pl. egészen más koreográfia szerint áll fel egy családi étkezés, mint pl. egy ovis gyereknél, aki már többé-kevésbé önállóan(!) étkezni is, az evőeszközöket használni is. Ebből is sokat tanul a gyerek. Elsősorban azt, hogy minden változik. Még a szabályok is változhatnak, mert az alkalmazkodás ezt megkívánhatja. Viszont ebben a változásban is lehet biztos pontot találni, amibe ő is kapaszkodhat. A családi hátteret és értékrendet.
3. az érzelmi intelligencia fejlesztésének egy kevésbé ismert terepe az esti mese. Pontosabban az esténként, lefekvés előtti rituálé keretében olvasott mese. Ennek fontosságára dr. Kádár Annamária pszichológus hívta fel a figyelmet, írt is erről egy könyvet Mesepszichológia címmel, a Kulcslyuk Kiadónál jelent meg. (Érdemes még a tárgykörben elolvasni Bruno Bettelheim: A mese bűvölete c. könyvét is.) A lényeg: a mesében azzal, hogy a szereplők fekete-fehér jellemek, jól elhatárolható érzelmeket mutatnak, amelyeket a gyerek a belső képek alkotásával át is él. Ennek alapján tud azonosulni egy-egy szereplővel, vagy éppen elhatárolódni tőle. Ennek és a többszöri mesélés során tudatosul a gyerekben, hogy éppen milyen érzelemről van szó, azt ő hogyan éli meg, milyen hatással van rá, neki mennyire fontos, ekkor illeszti az értékrendjéhez, vagy zárja ki belőle, stb., vagyis rengeteg dolog fut át rajta, ami mind-mind az érzelmi intelligenciáját fejleszti. (Most már azt is tudod, hogy miért kell egy-egy mesét az unalomig újra olvasni a gyereknek. 🙂 ) Hagyj időt a gyereknek, hogy mindezt feldolgozza, tehát olvasd neki újra, sőt beszéljétek is meg a meséket. (Kádár Annamária már említett könyvében találsz tíz kifejezetten érzelmi IQ-t fejlesztő mesét is.)
4. rajzok – a gyerekek szeretnek rajzolni még ebben a korban, és általában ez a tevékenységük nem korlátozódik csak az ovira, hanem otthon is szívesen vesznek elő papírt, ceruzát, festéket, ecsetet. Ez nagyon fontos, mert ilyenkor van rá módja a gyereknek, hogy feldolgozza a vele történteket, és a hallottakat. Ha a gyerek igényli, itt is érdemes átbeszélni vele a rajzát, és nemcsak arra korlátozni az odafigyelést, hogy “De szépet rajzoltál már megint!”…
5. játéktevékenység – ehhez már nem árt némileg jobban odafigyelni, esetleg az óvónővel is, mint pedagógiában jártas személlyel, hogy neki mik a megfigyelései. A játék ugyanis szintén elég sokat elárul arról, hogy a gyerek mit és hogyan érez. Mindez azért lehetséges, mert ez is segít neki az érzelmek kimutatásában, rögzítésében, feldolgozásában – csakúgy, mint a rajz. Gondolj bele! A játék nagyon jó modell lehet arra, hogy olyan szokásokat rögzítsen a gyerekben, hogy pl. ha elmegyünk valakihez vendégségbe, akkor azzal kezdjük, hogy köszönünk, vagy éppen arra, hogy a boltban mindig fizetünk az áruért.

A család tehát pszichoszociális egységként is meg kell, hogy állja a helyét. Mindezt úgy, hogy elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy alkalmazkodjon a változó körülményekhez, illetve a gyerek is lássa, hogy a változással meg lehet küzdeni, de bizonyos mértékig állandó is legyen, hogy pszichés értelemben vett védő funkcióját is ellássa.

Ehhez pedig nem árt leendő szülőként egy kiadós beszélgetés a pároddal.

írta: Himer Csilla, szakértőnk