A társadalom legkisebb egysége
A családot szokás szociológiai értelemben így is emlegetni, és nem véletlenül: kicsiben ugyanis nagyon sok dolgot, működést lehet a családban lemodellezni, amire később a gyereknek majd a társadalom önálló tagjaként is szüksége lesz. És ez a modellező működés az, amire a legtöbben úgy szeretnek hivatkozni, mint gyereknevelés.
Társadalom kicsiben
Szerintem már mindenki találkozott azzal a szellemes üzenettel, amely vagy köremail formájában, vagy a Facebookon időről időre felbukkan, miszerint mindent, ami igazán lényeges egy ember életében, már megtanultad ovis korodban: hogy nem vesszük el a másikét, hogy köszönni illik, hogy hogyan lehet barátságokat kötni, stb. Vagyis mindazt, ami a társadalmi érintkezéshez alapvetően szükséges, azt legkésőbb hatéves koráig megtanulja minden ember (jó esetben), az iskola az már csak agytágítás, de a boldogulás szempontjából már nem sokat tesz Hozzád.
Elég sarkos módja ez az érzelmi intelligencia meghatározásának, de van benne valami… A pszichológusok és pedagógusok egybe hangzó állítása szerint a gyerek életének első három éve meghatározó a fejlődése szempontjából. Ez az az időszak, amikor a család dominál a gyerek életben, és alapvetően az anyag-gyerek kapcsolat minősége határozza meg. Persze apu is legalább ilyen fontos ebben a viszonyrendszerben, mert:
- korábban már volt róla szó, hogy a gyerek világánál stabilitását annak tudata határozza meg, hogy apu és anyu egy boldog pár – tehát apu nélkülözhetetlen a dologhoz
- apu is – ha jól megbeszélték előtte anyuval, hogy hogyan is akarnak gyereket nevelni, mik lesznek a szabályok, ahogyan erről is volt már szó korábban – ugyanazt a szabályrendszert közvetíti a gyerek felé – csak éppen kicsit másképpen. Nem biztos, hogy a hagyományos anyu engedékeny, apu szigorú felállást kell itt feltétlenül elképzelni, de már az is arra volt jó, hogy a gyerek többféleképpen is megélje ugyanannak a normának az érvényesülését. Ez arra volt jó, hogy később a “világba” kilépve ugyanezeket normákat, érzelmeket, stb. akkor is be tudja azonosítani, ha nem pont úgy kapja a szeme közé, ahogyan otthon, hiszen már otthon megtanulta, hogy ugyanazt többféleképpen is lehet “csomagolni”.
Az első három év elsősorban arról szól, hogy a kötődésre való képesség, illetve a leválásra való képesség kialakuljon. Mindkét dologra alkalmasnak kell lennie a családban kialakult viszonyrendszernek. Ez készíti elő ugyanis a szocializálódásnak egy másik fokozatát, amikor az oviban már idegenek között is képes a gyerek boldogulni.
“Oly távol vagy tőlem, és mégis közel…”
Nem tehetek róla, bár nem erre gondolt a Szörényi-Bródy szerzőpáros, amikor az István, a király eme betétdalát írta, mégis mindig ez a sor jut eszembe, amikor az anya-gyerek viszonyt kell jellemezni az első három évben. Az anyához ezért is alakul ki a gyereknek egy különös kötődése, mert ez a kötődés fogja a számára megadni a leválás biztonságos hátterét.
Sok anyuka traumaként éli meg a gyerek leválását, hogy a gyerek egyre önállóbb, hogy egyre kevesebb dolgoban van már rá szüksége. Ez legmarkánsabban a tinikor tájékán jelentkezik, amikor anyuka “rá sem ismer a gyerekére”, aki eddig szófogadó volt, kedves és figyelmes, átcsap engedetlen, pokrócmodorú és hanyag tinibe. Pedig csak arról van szó, hogy ezek a szülők figyelmen kívül hagynak egy apró körülményt: a gyerek fejlődik. A fejlődésnek pedig természetes velejárója az önállóvá válás. A nevelésnek éppen ez a feladata, hogy felkészítse a gyereket az önálló életre. Valamilyen fura oknál fogva azonban a szülők nagy többsége az önállóvá válást csak addig díjazza, amíg a gyerek megtanul önállóan járni, beszélni, bilizni, leckét készíteni, stb. Addig a gyerek “milyen ügyes”. Minden későbbi leválási kísérlet “lázadás”.
Pedig jobb, ha tudomásul vesszük, hogy
- ez így természetes
- ez akkor is megtörténik, ha mi ellenkezünk, legfeljebb sokkal több konfliktussal terhelten,
- rásadásul nemcsak magunknak, hanem a gyereknek is megnehezítjük így dolgát, mert sokkal keservesebben szerzi meg az
- önálló létezésez szükséges tapasztalatait, mintha némi támogatást és vigyázó figyelmet kapna tőlünk.
Az első három év éppen arról szól, hogy a gyerek elsajátítsa azt, hogy merjen önálló lenni. Kísérletezik. Kétségünk ne legyen, attól a pillanattól fogva, hogy először megpróbál utánanyúlni valami neki tetsző, a kíváncsiságát felkeltő tárgynak. Mert az már a leválás kezdete. Ahhoz, hogy a játékát elérje, megfogja, már nem kell anyu segítsége. Menthetetlenül megízleli az önállóság gyönyörűségét. És onnantól rákap. Ezért próbálkozik kitartóan, amikor megpróbál hasáról a hátára fordulni, kúszni-mászni, felállni, járni, beszélni. Ezért próbál meg mindent megtapasztalni. Ő maga. Mert csak a személyes tapasztalat lesz tudássá.
Ehhez azonban, hogy ezzel folyamatosan, minden átmeneti kudarc ellenére is újra meg újra megpróbálkozzon, ott kell, hogy legyen anyu és/vagy apu. A biztos pont. Maga a biztonság. Ahová vissza lehet menni akkor is, ha a próbálkozás balul üt ki, nem sikerül, netán még fájdalmas is. Ott meg lehet nyugodni és erőt, bátorságot lehet gyűjteni a következő próbálkozáshoz. Ezért fog a gyerek megtanulni járni is, beszélni is, mert ez így működik – még tinikorban is. A gyerek élete, onnantól, hogy megszületett az állandó kísérletezések kora. (Sokszor felnőttként is.)
Ehhez kell a családnak igazodnia, amikor szabályrendszert alkot. Szülőként a legtöbb, amit tehetsz, hogy ebben segíted a gyereket – előbb-utóbb ugyanis úgyis Nélküled kell majd bologulnia.
És ez a “Veled és Nélküled” állapot lesz az egyik fontos alapköve a gyerek érzelmi intelligenciájának is.
Érzelmi intelligencia – alapozó fokozat
A család olyannyira a társadalom legkisebb egysége, hogy minden, a szocializációra irányuló törekvést itt alapozunk meg. Ez éppen a már emlegetett “kísérleti labor” jellegéből adódik: itt viszonylag védett környezetben lehet többszöri próbálkozással elsajátítani az alapokat. És éppen a kötődés-leválás kettőssége adja az alapot az érzelmi intelligencia fejlődéséhez.
Ez ugyanis a gyereknek is egyfajta érzelmi hullámvasút, ahol meg kell tanulnia felismerni és kezelni a saját és a szülei érzelmeit is.
Az érzelmi intelligencia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy mások érzéseit jól tudom kezelni, hanem azt is, hogy a sajátjaimmal is legalább ilyen jól elboldogulok.
Az előbbi az interperszonális intelligencia, az utóbbi az intraperszonális IQ. (Sajnos ez utóbbiról sokkal kevesebb szó esik.)
“Sajnos” a család többé-kevésbé védett közege miatt az érzelmi IQ csak korlátozott mértékben fejlődhet. Mint minden más fejlődésnek, ennek is a kitartó gyakorlás a motorja, azaz ki kell lépni a családból, és menni kell tapasztalatot szerezni. Ennek lesz az első terepe az ovi.
Érzelmi intelligencia – turbo fokozat
Nem véletlen, hogy az ovit írom, és nem a játszótéri vagy a bölcsis közösségeket. A napi sétára a játszótérre kivitt egy-két éves gyerkőcök még nem igazán képesek egymással játszani, sokkal inkább csak egymás mellett tudnak csúszdázni, homokozni, futkározni. (Csak csendben jelzem: még az oviban is több fokozaton keresztül halad a játék mint tevékenység fejlődése, mire a gyerek eljut az együttműködést igénylő játékok játszásáig.) Vagyis a gyerek életkori sajátosságoknál fogva nem is alkalmas arra, hogy hamarabb túlságosan sok tapasztalatot szerezzen érzelmi intelligencia terén.
Egyet viszont rögvest szerez, mihelyst beteszi a lábát az oviba: kialakul benne a kötődés képessége – idegenek iránt. Az óvónő lesz nagyjából az első idegen az életében, akihez valamilyen komolyabb szinten kötődni fog (már persze ha jól működnek a dolgok, de az elég ritka, hogy egy korának megfelelő szinten fejlett gyerek teljesen elutasító az óvónővel szemben). Ez is meg szokta viselni a legtöbb anyukát. Őszintén megvallom, az első gyereknél még én is pityeregtem, amikor a beszoktatás negyedik napján először mondta azt az óvónő, hogy anyuka, nyugodtan haza lehet menni. A gyerekem viszont jól érezte magát, velem a kapcsolata nem változott, ugyanúgy a nyakamba ugrott, ha mentem érte oviba, mint előtte otthon is, no meg tanultam, olvastam is a dologról, úgyhogy semmi okom nem volt rá, hogy a saját összetört lelkem miatt a gyereket is elbizonytalanítsam.
Érdekes volt figyelni mindhárom gyerekemnél, hogy mennyit fejlődtek azzal, hogy oviba kerültek. Szó szerint kinyílt nekik a világ. Bizonyos értelemben még a nagylányomnak is, pedig az ő óvónőivel végképp nem volt szerencsénk. Ő is nagyon sokat tanult érzelmi intelligencia szintjén is, bár ennek a hatása inkább tinikorában lett meg: megtanulta, hogy ki kell állnia magáért. Ehhez azonban kellett neki a szülői háttér is: hogy otthonról kapott egy bizonyos értékrendet, amire támaszkodhatott, és ami biztos pont volt neki. (Eről is írtam már korábban, de most itt is visszaköszön.)
De nemcsak az ovi itt a lényeg. Hasznos, de az érzelmi intelligencia és a szocializáció fejlődésében még mindig van otthon is tennivaló:
- az oviban történt események otthoni magyarázata, értelmezése – azok, akiknek ovis, vagy már volt ovis gyerekük, most biztosan bólogatni fognak, hogy időnként a gyerekből csak úgy dől, hogy mi volt az oviban. Általában akkor nem kell noszogatni, hogy meséljen a napjáról, ha valami érzelmileg felzaklatja. Ez lehet pozitív élmény is, nem kell rögtön rosszra gondolni. Ilyenkor a gyereket felkavarja valamilyen esemény, amit otthon, visszatérve a védett környezetbe sokkal könnyebb neki feldolgozni. Különösen, ha tudja, hogy anyu és/vagy apu is ott van, hogy segítsen neki.
- a gyerek életkorát nem árt követni a szabályokkal. Az alapvető szabályokhoz, amelyek az értékrendet is tükrözik persze nem nyúlunk (pl. ilyen szabály az is, hogy nem hazudunk), de pl. az életkor előrehaladtával a lefekvés szabályai változhatnak. Ehhez hozzátartoznak a különféle rituálék megváltozásai is. Babaként pl. egészen más koreográfia szerint áll fel egy családi étkezés, mint pl. egy ovis gyereknél, aki már többé-kevésbé önállóan(!) étkezni is, az evőeszközöket használni is. Ebből is sokat tanul a gyerek. Elsősorban azt, hogy minden változik. Még a szabályok is változhatnak, mert az alkalmazkodás ezt megkívánhatja. Viszont ebben a változásban is lehet biztos pontot találni, amibe ő is kapaszkodhat. A családi hátteret és értékrendet.
- az érzelmi intelligencia fejlesztésének egy kevésbé ismert terepe az esti mese. Pontosabban az esténként, lefekvés előtti rituálé keretében olvasott mese. Ennek fontosságára dr. Kádár Annamária pszichológus hívta fel a figyelmet, írt is erről egy könyvet Mesepszichológia címmel, a Kulcslyuk Kiadónál jelent meg. (Érdemes még a tárgykörben elolvasni Bruno Bettelheim: A mese bűvölete c. könyvét is.) A lényeg: a mesében azzal, hogy a szereplők fekete-fehér jellemek, jól elhatárolható érzelmeket mutatnak, amelyeket a gyerek a belső képek alkotásával át is él. Ennek alapján tud azonosulni egy-egy szereplővel, vagy éppen elhatárolódni tőle. Ennek és a többszöri mesélés során tudatosul a gyerekben, hogy éppen milyen érzelemről van szó, azt ő hogyan éli meg, milyen hatással van rá, neki mennyire fontos, ekkor illeszti az értékrendjéhez, vagy zárja ki belőle, stb., vagyis rengeteg dolog fut át rajta, ami mind-mind az érzelmi intelligenciáját fejleszti. (Most már azt is tudod, hogy miért kell egy-egy mesét az unalomig újra olvasni a gyereknek. 🙂 ) Hagyj időt a gyereknek, hogy mindezt feldolgozza, tehát olvasd neki újra, sőt beszéljétek is meg a meséket. (Kádár Annamária már említett könyvében találsz tíz kifejezetten érzelmi IQ-t fejlesztő mesét is.)
- rajzok – a gyerekek szeretnek rajzolni még ebben a korban, és általában ez a tevékenységük nem korlátozódik csak az ovira, hanem otthon is szívesen vesznek elő papírt, ceruzát, festéket, ecsetet. Ez nagyon fontos, mert ilyenkor van rá módja a gyereknek, hogy feldolgozza a vele történteket, és a hallottakat. Ha a gyerek igényli, itt is érdemes átbeszélni vele a rajzát, és nemcsak arra korlátozni az odafigyelést, hogy “De szépet rajzoltál már megint!”…
- játéktevékenység – ehhez már nem árt némileg jobban odafigyelni, esetleg az óvónővel is, mint pedagógiában jártas személlyel, hogy neki mik a megfigyelései. A játék ugyanis szintén elég sokat elárul arról, hogy a gyerek mit és hogyan érez. Mindez azért lehetséges, mert ez is segít neki az érzelmek kimutatásában, rögzítésében, feldolgozásában – csakúgy, mint a rajz. Gondolj bele! A játék nagyon jó modell lehet arra, hogy olyan szokásokat rögzítsen a gyerekben, hogy pl. ha elmegyünk valakihez vendégségbe, akkor azzal kezdjük, hogy köszönünk, vagy éppen arra, hogy a boltban mindig fizetünk az áruért.
A család tehát pszichoszociális egységként is meg kell, hogy állja a helyét. Mindezt úgy, hogy elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy alkalmazkodjon a változó körülményekhez, illetve a gyerek is lássa, hogy a változással meg lehet küzdeni, de bizonyos mértékig állandó is legyen, hogy pszichés értelemben vett védő funkcióját is ellássa.
Ehhez pedig nem árt leendő szülőként egy kiadós beszélgetés a pároddal.
írta: Himer Csilla, szakértőnk