A szülők lázadása – 2. rész: Nekünk is vannak jogaink avagy a szülő is ember

A szülők lázadása – 2. rész: Nekünk is vannak jogaink avagy a szülő is ember

Amikor szülő és gyermek között az egyensúly felborul, amikor a felnőtt tartósan nem tudja vagy nem akarja meghúzni a határokat, megtörténhet, hogy a gyerekek, nem akarattal és nem rossz szándékkal ugyan, de kisajátítják szüleiket. És a szülők odaadják magukat – Pilinszky János szavaival: „eleven eledelül”. Ám lehet, hogy saját maguknak és egymásnak már nem marad egy falat sem. És ilyenkor fellázadnak.

Ez a lázadás sokszor egy sajátos forgatókönyvet követ. A szülő sokáig hagyja, hogy visszaéljenek a türelmével, majd amikor már nem bírja, váratlanul és indokolatlan hevességgel reagál, akár egy apró kihágásra is. Mivel ezzel saját elveit sértette meg, lelkiismeretfurdalása lesz, amit vezekléssel és hosszútűrő konfliktuskerüléssel csillapít. A sok „nyelést” azután újabb kitörés követi. Ez természetesen a házastárs felé is irányulhat. Más esetben ezt az elégedetlenséget és háttérbe szorítottságot a felnőtt tudattalanul maga ellen fordítja. Az eredmény: tartós lelkiismeretfurdalás és elégtelenség-érzés. Vagy önvigasztalás gyorsan bekapdosott falatokkal, sebtiben elszívott cigarettákkal, esti szalonspiccel.

Mégis azt mondom: amikor már nem bírunk „elkanászodott” gyermekeinkkel, amikor észrevesszük, hogy a magunkra szánható idő fokozatosan és észrevétlenül elfogyott, akkor már változtatni is hajlandóak vagyunk. És ezzel a gyerekek is jól fognak járni, még akkor is, ha új erőre kapott szüleik nem lesznek mindig népszerűek. A lázadás, az „elegem van” érzés egy belső jelzés arra, hogy változtatnunk kell, mert – szó szerint! – egészségtelen helyzetbe kerülhetünk. Ilyenkor elérkezett az idő az alábbiak átgondolására és a nevelési mód átalakítására.

A szülők iratlan jogai

Adódhatnak kivételes helyzetek (pl a gyermek betegsége vagy amikor extra mennyiségű támogatásra van szüksége valamilyen nehézség miatt), amikor az alábbi jogok némelyikéről le kell mondanunk. A normál hétköznapokban azonban – tapasztalataim szerint – igenis ki kell vívnunk őket!

• Jogom van a saját időre és a térre. Ez nem önzés: máshogy egyszerűen nem tudom feltölteni magam. A körülöttem élők ne sajátítsák ki az időmet és az életteremet, hanem tanuljanak meg megosztozni rajta. Velem.

• Jogom van végigmondani vagy végigcsinálni, amit elkezdtem. A gyermekemnek fokozatosan meg kell tanulnia ezt tiszteletben tartani és várni. Biztos lehet, abban, hogy még időben odafordulok hozzá.

• Felnőttként jogom van jobban tudni a gyerekemnél, hogy mi a jó és mi a rossz neki és a bevonása nélkül is döntéseket hozni róla.

• Jogom van a megfelelő bánásmódhoz. Még a gyermekem sem mondhat nekem olyat, amivel megbánt vagy fájdalmat okoz. És semmiképpen nem üthet meg! Ugyanígy, én is igyekszem nem bántani. Nemcsak a szülőnek kell empatikusnak lennie. A gyermeknek is fokozatosan meg kell tanulnia az együttérzést és a másik személye iránti tiszteletet.

• Jogom van dühösnek és erélyesnek lenni és időnként megmutatni ki az erősebb. Amennyiben ezt indokolt esetben teszem, növelhetem a tekintélyem és ezzel együtt a gyerekem biztonságérzetét.

• Jogunk van arra, hogy szülőként is boldog párkapcsolatban éljünk, hogy törődhessünk egymással a társammal, testi és lelki értelemben is. (Például: Biztos, hogy este 10-kor kell lefeküdnie a gyereknek? Biztos, hogy 2 órán át kell altatni?)

Utóirat a gyerekeknek

Nagyon szeretünk benneteket és fontosak vagytok nekünk. Ám most magunkkal, felnőttekkel is kellett egy kicsit foglalkoznunk. Mert lehet, hogy ettől jobban leszünk. És boldogabb szülőkkel nektek is könnyebb lesz.

írta: szakértőnk; Kaposi Kálmán, pszichológus

www.kaposikalman.hu

http://www.facebook.com/MeglepoValtozas