Pedagógus napra szeretettel

Pedagógus napra szeretettel

Sose volt még ilyen nehéz ebből az alkalomból bármi lelkesítőt írni. Az elmúlt években a Pedagógus Power létrejöttével az Felelős Szülők Iskolája berkein belül eleinte a szakma méltóságát szerettük volna visszaállítani. Arra gondoltunk, hogy próbáljuk meg kitartásra sarkallni és támogatni azokat a kollégákat, akik még a pályán vannak, és bár évtizedek óta szenvednek a megbecsülés hiányától, de mi mutassuk meg nekik, – amikor már majdnem feladják -, hogy van értelme, és íme a közösség ereje lehet megtartó.

 

Szakmai programokat kínáltunk, élményeket ajándékoztunk, közösséget építettünk és gondoltuk, együtt előre mozdítjuk azt a változást, megújulást, amire a szakmának szüksége van. Régi klasszikus értékek 21. századivá varázsolva az élménypedagógia és az interaktív tanulás-tanítás eszközeivel. Érzékenyítés, önreflexió, készségek és képességek egy rohamosan változó világban.

De az oktatás változása nagyon lassan akar megtörténni. Bárhol szakmázunk, kiderül, mindenütt ugyanaz zajlik, mi meg tehetetlenül nézzük. Nézzük a gyerekeinket, akik teljesen máshogy működnek, amint azt mi elvárnánk. Nem tudnak tartósan és mélyen figyelni, a hosszútávú memóriájuk meglepően gyenge, a szövegértéssel nem boldogulnak, ijesztően romlik a teljesítményük a jelenlegi követelmények és a már évtizedek óta létező mérési módszerek alapján.

 

A digitális tér a második otthonuk, és szinte már jobban boldogulnak ott, mint a valódi világban. Mi pedig szinte ugyanolyan kereteket biztosítunk, ugyanazt a lexikális tudást próbáljuk átadni. Próbálkozunk a módszereink megújításával, de ehhez, se pénz, se paripa, se fegyver és már a sereg is megfogyatkozott.

Éppen ezért talált el egy, a héten bemutatott kiadvány, Steigervald Krisztián második könyve, a Generációk harca a figyelemért –Hogyan tanuljunk egymástól, egymásért? címmel, amely felhívja a figyelmet a helyzet veszélyeire is és önreflexióra sarkalja a felnőtteket, így a pedagógusokat is . Mi, az X és Y generációs (1965-94 között született) szülők és tanárok még íráson és olvasáson szocializálódtunk egy sokkal lassabb világban, teljesen másként felnőve. Más képességeink fejlődtek ki, éppen ezért nem igazán értjük, miért nem lehet egy memoritert megtanulni, egy regényben elmerülni és egyszerre egy dologra figyelni nyugodtan ülve és lehetőleg 45 percig koncentrálva. Az 1995 után berobbanó internet által meghatározott Alfa és Z generációk viszont már audiovizuális kultúrán nevelkedik. Az online tér az ő másik világuk, ami már meghatározóbb a valódinál. Ennek a rohamos fejlődésnek és eltávolodásnak ráadásul még nem járunk a végén.

 

 

Már egy megváltozott idegrendszerrel érkező multitaskingot folytató gyerek érkezik a pedagógusokhoz, aki egyszerűen másként működik. Mi meg csak nézzük, és egyelőre ott tartunk, hogy szörnyülködünk. Ehhez adódik még egy társadalmi értékválság, nagy arányban felbomló családok, tehát a biztos családi háttér hiánya, egy lezajlott világjárvány, információs káosz. Mi pedig magunk is a középpontunkat keressük, vagyis egy biztos kiindulópontot, ahonnan újra lehetne tervezni a pedagógus és a tanuló viszonyrendszerét, ami az ,,én tanítalak téged” helyett, a mi tanuljuk a világot és önmagunkat. A tananyagot, ami leginkább készségek és képességek összessége, nem egy adathalmaz.

Mert ÚJRA KELL TERVEZNI! Új stratégia kell, hogy át lehessen hidalni a generációk közötti szakadékot, amely van, hogy 40-50 év tanár és tanítvány között. Mi lemaradtunk, ők meg magukra vannak hagyva egy olyan világban, ahova nekünk nincs útlevelünk.

 

Ehhez viszont  lehetőség kell, idő, tér és nyitottság. Kollégák, akikben van ehhez a hatalmas munkához még erő, lendület és hit, hogy egyszer újra meg lesznek becsülve (nem csak anyagilag) és eljön az az idő, amikor ismét kiváltság lesz tanárnak lenni. Ezt kívánom magunknak Pedagógus nap alkalmából. A magyar társadalomnak pedig egyetértést és közös akarást a legfontosabb ügyekben, így az oktatásban is.