A média és a felső-háromszéki óvodások – 2. rész

A média és a felső-háromszéki óvodások – 2. rész

A média jelenlétét vizsgáltuk hét Kézdivásárhely környéki, rövid programmal működő óvodában és egy kézdivásárhelyi napközi otthonban, összesen 17 gyermekcsoportban. A felmérés kérdőíves módszerrel történt, a 21 kérdést tartalmazó kérdőívet 192 gyermek szülei töltötték ki. A mintába került gyermekek életkora háromévestől hétévesig terjed, átfogva minden óvodai korcsoportot.

Szülői mediálás

Mediáció alatt a szülők vagy más személyek olyan aktív erőfeszítéseit értjük, melyek arra irányulnak, hogy a fizikai és szociális környezet – benne a média – komplex természetét az adott gyerek értelmi képességeinek megfelelő szintre „lefordítsák”, tolmácsolják, érthetővé tegyék (Buerkel – Rothfuss, 2001; in: Vajda – Kósa, 2005, 418. old.).

A következő adatok azért relevánsak, mert képet nyújtanak arról a tendenciáról, hogy a szülők aktívan részt vesznek-e a gyerekek médiahasználatába, léteznek-e olyan stratégiák, amelyekkel a média esetleges negatív hatásaitól gyerekeiket megóvják.

A válaszokból az derült ki, hogy a falun élők 46%-a, a városon élők 50%-a próbált valamilyen módon változtatni a gyermek ilyen jellegű tevékenységén. A 8. táblázatban azt próbáljuk bemutatni, hogy a szülők milyen százalékban próbáltak változtatni gyermekeik szokásain.

A képernyő előtt eltöltött idő	Falu	Város
2 óránál kevesebbet	30%	23%
2–4 óra között	14%	26%
4 óránál többet	1%	1%

8. táblázat. Hányan próbáltak változtatni gyermekeik médiahasználási szokásain?

Nehezen megmagyarázható az a tény, hogy a média káros hatásaival kapcsolatban sokszor megfogalmazott szülői és nevelői aggályok ellenére milyen keveset tesznek a felnőttek annak érdekében, hogy elősegítsék, közvetítsék a helyes médiahasználatot és médiaértést. Ez egyébként ideális esetben nem merül ki az éppen együtt látottak megbeszélésében, hanem a gyermek televíziózásának folyamatos követését is jelenti.

A szakirodalom alapján a televízióval kapcsolatos szülői aktivitásnak három nagy típusa írható le: az együttnézés, a korlátozó részvétel és a stratégiával rendelkező vagy nem rendelkező aktív szülői részvétel (Buerkel – Rothfuss, 2001; in: Vajda – Kósa, 2005).

Az együttnézés értéke attól függ, milyen műsort néznek együtt, és milyen szülői kommentárok hangzanak el eközben. Az együttnézés lehet aktív: ekkor a szülő és a gyerek megbeszéli, mi történik a képernyőn; de lehet passzív is, azaz szülő és gyereke kommentárok nélkül nézi az adott műsort. A szülő ebben az esetben is tudja, milyen tartalmakkal találkozik a gyereke, s a nemkívánatos tartalmak megjelenésekor csatornát válthat, vagy kikapcsolhatja a készüléket.
A szülői magyarázatok segíthetik megérteni a történeteket, a szereplők szándékait, és minősíthetik a karakterek viselkedését is. Mindez jelentős mértékben csökkentheti a potenciális negatív hatásokat, pozitív tartalmak esetén pedig fokozhatja a kedvező hatást.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az együttnézés egyben megerősítést is jelent a gyerek számára: a szülő jelenlétével jóváhagyja a tévénézést, a látottakat.

A korlátozó szülői részvétel esetén a szülő szabályokat állít fel a tévé előtt tölthető időre és a megnézhető műsorok körére vonatkozóan. Az ilyen típusú szabályozás kategóriájába sorolhatók azok a szülői stratégiák is, amelyek a tévénézéssel szemben alternatív tevékenységeket szorgalmaznak és szerveznek. Ezek a megoldások a médiahasználat indirekt szülői szabályozását jelentik.

Az aktív szülői részvétel két típusát különítik el: a stratégiával rendelkező és a stratégiával nem rendelkező aktív közvetítést (mediációt). Stratégia alkalmazásáról akkor beszélhetünk, ha a szülő a műsorok nézése közben értékeli és megbeszéli gyermekével a látott tartalmakat, és világosan kifejezi, hogy bátorítana vagy ellenezne-e hasonló viselkedést gyerekénél.

A stratégia nélküli szülői részvételnek a televíziós tartalmak műsortól független, szabad beszélgetésben való értékelését, minősítését tekintjük.

Ha összevetjük azokat az adatokat, amelyek arra vonatkoznak, hány szülő próbált változtatni gyermeke médiahasználási szokásain, azokkal az információkkal, amelyek azt mutatják, hogy a szülők mennyire vesznek részt aktívan a gyerek médiahasználatában, és milyen mediálási stratégiát használnak, akkor a következőket állapíthatjuk meg.

Falun azok közül, akik változtatni akartak a gyermekük médiahasználati szokásain, közel 42%-ban aktívan közvetítenek: elsősorban valamilyen más tevékenységbe igyekeznek bevonni a gyereket, ami a legtöbb esetben sikerül is, de nincs stratégiájuk. Azok a szülők teszik ki a választott minta nagy hányadát (58%), akik nincsenek jelen a médiahasználatkor, vagy ha jelen is vannak, csupán különböző korlátozásokat közvetítenek. Aktív és stratégiával rendelkező szülőt nem találtunk a felmérés során.

A helyzet nem azonos a városi szülők esetében. Közülük 38% – adott esetben akár pontos időintervallumra is – korlátozza, hogy mennyi időt tölthet a gyerek a képernyő előtt. A megkérdezettek 58%-a aktívan, de stratégia nélkül mediál: büntet, jutalmaz, illetve más programot ajánl fel a gyereknek. A maradék 4% aktívan részt vesz a tévénézésben, és rendelkezik stratégiával is. Ezek a szülők megmagyarázzák a gyereknek, miért nem nézhet meg egy adott műsort, vagy vele együtt nézik, s magyarázatokkal egészítik ki a látottakat.

Néhány következtetés

A média, de különösképpen a televízió elterjedésével a felnevelkedés feltételei megváltoztak. A naponta több órát televíziót néző gyerekek a fizikai és a társas világról a személyes tapasztalataikon túl igen nagy mértékben a képernyő révén szereznek benyomásokat. Ugyanakkor a televízió nem mágikus ablak, a képernyőn látható realitás csak a televízió realitása, amelyet a televíziós ábrázolás sajátosságai, a televízió gazdasági-ipari működésének természete és a médiát uraló hatalmi viszonyok határoznak meg.
A gyerekek meghatározott életkorig nem értik a televízió formanyelvét, nem tudnak különbséget tenni valós és fiktív történetek között. Pszichológiai vizsgálatok pedig egyértelműen bizonyították, hogy a média erőteljesebb hatást tud kiváltani azoknál, akik a bemutatott tartalmat valóságnak ítélik. A több csatornán át fogyasztási cikké változtatott gyermekkultúra világa jelentősen különbözik a mesékétől, de nemcsak azért, mert képi megjelenítése egészen más értelmi-érzelmi mechanizmusokat mozgat, mint a szóbeli, hanem mert a meg nem értett tartalmak, a pozitív modellálás esélyét is csökkenti.

Fontos tehát újra és újra megerősíteni a szülőket abban a szokásaikban, hogy mesét olvassanak, mondjanak gyereküknek, mert ezek segítenek a gyermeknek a világ megértésében, az érzelmi feldolgozásban.

A média és elsősorban a televízió hatásaival kapcsolatos általános társadalmi aggály mellett meglepő, hogy a gyerekeket nevelő-gondozó felnőttek milyen kevés szerepet vállalnak a gyermekek médiahasználatának irányításában. A szülők tekintélyes része nem is tudja, milyen műsort néz a gyermek, és legfeljebb mennyiségi (és nem a tartalmi) szabályokat állítanak fel. A látottak megbeszélése, az ajánlás, a lebeszélés egyelőre nem általános szülői stratégia. Téves volna, ha a média gyermekek fejlődésében betöltött szerepével kapcsolatban csak a káros hatásokat hangsúlyoznánk. Pozitívumait azonban meg kell tanulnunk okosan és értően használni. A jelen és a jövő társadalmában a hatékony működés és együttműködés elképzelhetetlen a média mindennapi használata nélkül. Ahhoz, hogy a média negatív hatásait elkerüljék, s pozitív lehetőségeit kihasználják, a gyermekeknek szelektív, kritikus és értő médiahasználókká kell válniuk.

(Hamarosan folytatjuk!)

írta: Borcsa Mária
A teljes cikk a Raabe Kiadó Kisgyermekek, nagy problémák című kötetében jelent meg.

Felhasznált irodalom

Singer, D. G. – Singer, J. L.: Handbook of Children and the Media. California, Sage Publications, 2001
Vajda Zsuzsanna – Kósa Éva: Neveléslélektan. Budapest, Osiris Kiadó, 2005,
Kubey, Robert – Csikszentmihályi Mihály: Television Addiction is no mere methaphor. In: Scientific American, 2002 febr.
Cole, M. – Cole, S.: Fejlődéslélektan. Budapest, Osiris Kiadó, 2002