Jellemformálás, önismeret, önnevelés

Jellemformálás, önismeret, önnevelés

Lukács László, piarista szerzetes tanulmánya

előadás: nov. 10. 17h, IBS, Gyermeknevelés a vallások tükrében

„Egy életem, egy halálom” – a meséknek ez a visszatérő fordulata mély bölcsességet hordoz: egy konkrét környezetbe születik bele minden ember, konkrét testi-lelki-környezeti adottságokkal, és az a feladata, hogy ebből az életből hozzon ki a lehető legtöbbet, legértékesebbet önmaga és mások örömére. Sokszor emlegetik, hogy Michelangelo egy félretett, elrontott márványtömbből faragta ki világhírű Dávid szobrát. Nincs eleve kudarcra ítélt élet, mindegyikből alkotható remekmű.

 Velünk született gének, karakterek és a gyermekeket körülvevő világ mind hozzájárul saját és gyermekeink jellemfejlődéséhez. Hogyan és miként tudjuk segíteni cseperedő gyermekünket az önismeret útján, támogatni és őszintén szeretettel körbe venni? Mit tud nyújtani a pozitív építő családi környezet, a helyes párkapcsolati minta, a fegyelem?

A jó párkapcsolat feltétele az érett személyiség

                Fölvetődhet a kérdés, hogyan kerül ezeknek a témáknak a sorába a jellemformálás. Pedig tulajdonképpen evvel kellene kezdeni a felkészítést a párkapcsolatokra minden korosztályban. Hiszen a fiatalok közül sokan úgy vélik: önmagukkal nem kell törődniük, eléldegélhetnek spontánul, követve pillanatnyi vágyaikat, kedvteléseiket. A párkapcsolatokban is elég, ha beleszeretnek valakibe, a szerelem aztán csodákat művel velük, és úszni fognak a boldogságban. Valójában pedig csak akkor van esélyük arra, hogy egymás örömére és gazdagítására kerülnek közelebb valakihez – akár barátságban, akár szerelemben –, ha előbb saját személyiségüket használhatóvá teszik mások számára. Ha két kibírhatatlan, önző ember – akár öreg, akár fiatal – kerül kapcsolatba egymással, hibáik még jobban kiütköznek, és megmérgezik kapcsolatukat is. Illyés Gyula szerint a házasság „párosult hiányok összessége”. Találó ez a mondás, de azt is hozzá kell tenni, hogy éppen ezért kétesélyes: ha egymást arra ösztönzik, hogy igyekezzenek megszabadulni hibáiktól; ha egymásból a lappangó jót vonzzák elő, nem pedig a bennük bujkáló rosszat erősítik fel, akkor sikeresen egészítik ki egymást, és egyre teljesebbé és így örömet hozóvá válhat kapcsolatuk. Elsülhet azonban fordítva is: hiszen ha hibáik összegződnek, ha rosszat rosszra halmoznak, akkor pokollá tudják tenni önmaguk és környezetük (többnyire éppen gyermekeik) életét. Az egészséges párkapcsolatra való felkészülést önmaga formálásával kell kezdenie mindenkinek: magát kell olyanná alakítania, hogy másoknak örömévé válhassék.

                Ezek a szempontok indítottak arra, hogy a Családi Életre Nevelés program keretében szóljunk az önismeretről és az önnevelésről, az egészséges személyiség megformálásáról is. Evvel a témával a pszichológia részletesen foglalkozik. Bizonyára sokan vesznek-vettek részt különböző személyiségfejlesztő tréningeken, amelyek valóban sokat segíthetnek önmagunk megismerésében. Az itt leírtak nem ezeket kívánják pótolni, nem is a szakemberek nyelvén szólnak, hanem inkább a fiatalokén: nem kívánják fölvenni a versenyt semmilyen tréninggel. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a személyiség formálását nem lehet elintézni semmilyen hosszabb-rövidebb ideig tartó kurzussal: a kisgyerekkorban kezdődő és az egész életen át tartó folyamat ez, amelyet nem lehet elég korán elkezdeni, és amelyik csak a halállal érhet véget.

A személyiség fejlesztése

Az ember személyisége csak hosszú fejlődés során alakul ki. Érése nem tart lépést automatikusan a testi növekedéssel. Az egészséges csecsemő és kisgyermek biológiai fejlődése szinte magától megy végbe, nem szorul különösebb irányításra, serkentésre, akarati erőfeszítésre. Beléírt ösztönei indítják táplálkozásra, mozgásra, s ha ehhez megkapja a szükséges táplálást, gondozást, irányítást, akkor szervezete az életkori sajátosságoknak megfelelően egyre jobban kifejlődik. Ahogy növekszik, megtanul önállóan étkezni, egyre szabadabban és ügyesebben mozog, egyre nagyobb fizikai teljesítményekre képes. (Más kérdés persze, hogy testi fejlődését segítheti az egészséges életmód, amelyre környezete szoktathatja rá. Az ellenkezőjére is bőven akad példa: már gyermekkorában károsíthatja szervezetét például túlságosan korai és túlzott mértékű tévénézéssel, esetleg túl korán kezdett szexuális élettel, netán drogokkal. Egész későbbi élete szempontjából meghatározó lehet, hogy gyermekkorától kezdve edzi-e szervezetét, fizikai és akaraterejét, sportol-e rendszeresen, mozog-e a szabad levegőn, járja-e a természetet.)

Adottságaink

Az élet első szakaszában meghatározóak az öröklött tulajdonságok és a környezeti hatások. A szabad akaratból induló tudatos döntésekre való képesség csak lassan és fokozatosan alakulhat ki.

1. Öröklött tulajdonságok

                Az újszülött csecsemő még szinte mindenét szüleitől örökölte. Tőlük kapta testét s vele testi tulajdonságait. Nem maga döntheti el, hogy fiúnak született-e vagy lánynak, szőkének-e vagy barnának, magas növésű lesz-e vagy alacsony marad, kövérségre hajlamos-e vagy vékony testalkatú. Nem maga választja meg genetikai adottságait, s mindazt, ami ezek következménye.

Többé-kevésbé behatároltak értelmi képességei is: az egyiknek jó nyelvérzéke vagy éppen kézügyessége van, a másiknak zenei vagy matematikai tehetsége. Mindezek persze csak a lehetőségek szintjén, csíraszerűen vannak még jelen: arra várnak, hogy tudatos gyakorlással kifejlesszék őket. Másrészt viszont az öröklött tulajdonságok nem ülnek rá senkire végzetszerűen. Születnek ugyan zsenik, akiknek különleges képességei már gyerekkorukban megmutatkoznak, de az eredményeket mégis csak a szorgalmas gyakorlás, munka hozhatja meg. Igaz ugyan például, hogy egyikünkre csak úgy ragadnak az idegen nyelvek, másikunknak pedig sok fáradságba kerül a nyelvtanulás, mégsem mondhatja azt senki, hogy ő képtelen nyelvvizsgát tenni.

Testi adottságainkhoz tartozik érzelmi alkatunk is: ez is – legalább részben – megmutatkozik már a csecsemő- és kisgyermekkorban is. Az egyik folyton izgő-mozgó, nyugtalan vagy éppen tevékeny, a másik nyugodtabb, de talán lassabb is. Az egyik csupa mosoly már az első hónapoktól kezdve, a másik sírósabb, ijedősebb, nyugtalanabb. Az egyik örömmel fogadja mindenkinek a közeledését, a másik ijedten húzódik vissza az idegenektől, talán a rokonoktól is, sőt, nemcsak a felnőttektől, hanem még a vele hasonló korú gyermekektől is.

Amikor felnő a gyermek, megismerkedhet különböző lélektani besorolásokkal, karakter-típusokkal. Ezek tükrében eldöntheti, hogy melyik jellem-típusba tartozik. Ennek során persze megtanulhatja azt is, hogy viszonylag ritkák az igazán tiszta típusok, legtöbben több típus vonásait egyesítik magukban. S ráeszmélhet arra is, hogy nincsenek eleve jó vagy eleve rossz alkatok: mindegyik alkatból lehet használható, derűs és sikeres, másoknak is örömet jelentő személyiséget formálni, viszont mindegyikkel válhatunk önmagunknak és másoknak nehezen elviselhető, önző emberré.

Öröklött tulajdonságainak többségét a gyermek még csak csírájában hordozza. Viszont szüleiben, családja felnőtt tagjaiban ezekből sokat megtalálhat már kifejlett formájában. A testi-lelki vonások eleinte csak hajlamként, rejtetten vannak meg benne – felnőtt, vagy talán csak öreg korában kell majd tudomásul vennie őket. A pedagógus vagy a gyermekkel foglalkozó felnőtt ajánlhatja tanítványának: nézze meg szüleit, nagyszüleit, más felmenő rokonait, milyen a külső megjelenésük, melyek a legszembetűnőbb testi-lelki tulajdonságaik – aztán hasonlítsa össze mindezt saját magával, mert bizony várhatóan ezekből jónéhány előbb-utóbb jelentkezni fog őbenne is. Kockázatos vállalkozás ez, hiszen kerülni kell a csalódást, a tiszteletlenséget, a méricskélést, lehetőség szerint meg kell őrizni a gyermek tiszteletét szülei iránt. Persze azok a szülők teszik a legokosabban, akik alkalmas időben minderről bölcsen és önkritikusan el tudnak beszélgetni gyermekeikkel, felkészítve őket jövendő sorsukra, de arra is, hogy miként tudják tudatos döntésekkel alakítani jellemüket és ezáltal életüket is.

2. Környezeti hatások

A 20. század eleje óta pszichológiai közhely, hogy a kisgyermekkori környezet meghatározó az ember későbbi élete szempontjából. A növekvő gyermek fejlődését elsősorban nem a fizikai-biológiai környezete határozza meg. Fontos persze az is, hogy milyenek a higiénés viszonyok, mennyire tiszta, egészséges a lakás, a ház, amelyben élnek, hogyan táplálkoznak stb. Mindennél fontosabb azonban, hogy milyen érzelmi légkör veszi körül a gyermeket. Az ekkor szerzett élmények, benyomások egész életére szólóan meghatározhatják belső világának alakulását, hiszen a kisgyermek még védtelenül ki van szolgáltatva a környezetéből érkező hatásoknak. Az egészséges öntudat, Ericson közkeletűvé vált kifejezésével az „ősbizalom” a szerető, derűs környezet hatására fejlődhet ki. Már a csecsemő egy életre szóló értékes örökséget „szívhat magába az anyatejjel”: olyan értékeket, amelyeket később csak sokkal nagyobb erőfeszítések árán tud megszerezni, vagy éppen sose képes a birtokukba jutni. Más gyermekek viszont alig kiheverhető-gyógyítható sebeket, fogyatékosságokat kaphatnak, ha nemtörődöm vagy éppen ellenséges, békétlen, veszekedésekkel, durva konfliktusokkal terhelt légkörű környezetben nőnek fel.

                Az öntudatra ébredés, a személyiség felnőtté válásának fontos állomása, hogy a növekvő gyermek, fiatal szembenéz gyermekkora környezetével. Tudatosítja, milyen hatások érték gyermekkorában, és azok hogyan formálták egyéniségét. A pszichológusok elsősorban azt vizsgálják, milyen negatív élmények rakódtak le sebek, görcsök formájában a személyiség tudatalatti mélyeiben. Hasznos azonban azt is feltárni, hogy milyen értékeket, jó szokásokat, magatartásformákat vett át környezetéből. A tudatos feltárást követheti aztán a rendezés és a válogatás. A pozitív élményeket, értékeket immár tudatos, szabad döntésekkel lehet őrizni és tovább fejleszteni. De el kell kezdeni a kapott sebek, torzulások kezelését, gyógyítását is, hogy azok káros hatása minél előbb és minél teljesebben megszüntethető legyen, sőt még értékké is lehessen fordítani. (Ha valaki például sokat szenvedett gyermekkorában szüleinek torzsalkodásától, durvaságától, a családon belüli erőszaktól, és ezeket a fájdalmakat felnőttebb fejjel fel tudja dolgozni, akkor talán sajátosan új esélyt kap arra, hogy maga jobb párkapcsolatot, később harmónikusabb házasságot építsen fel.)

Az önismeret útján

Nehéz pontosan meghatározni, hány éves korban kezdődik el, és milyen tempóban halad a gyermek önismeretének kialakulása. A gyermeküket következetesen nevelő okos szülők vagy akár az idősebb testvérek, rokonok segíthetik ezt a tanulási folyamatot, a tompa, pozitív ingerekben szegény, vagy netán negatív hatásokkal terhelt környezet viszont lassíthatja, vagy meg is gátolhatja azt. A gyermek először megtanul szembenézni a tetteivel és azok következményeivel. Örül a sikereinek, az eredményeinek, a teljesítményeinek – s ebben sokat számít az, hogy szerető figyelem veszi körül a családban: vele örülnek, ha valamit sikerül megtanulnia, ügyesen megcsinálnia, talán még jutalmazzák is érte jó szóval, dícsérettel. De találkozik a kudarcokkal is. Elsősorban saját hibáival, ügyetlenségeivel: ha rosszul használja a játékát, akkor az elromlik, ha leejti (netán mérgében földhöz csapja!) a bögréjét, az eltörik. Találkozik azonban olyan kudarcokkal is, amelyek rajta kívül álló okokból érik: egy-egy kívánsága, vágya, terve valami miatt nem teljesül, le kell mondania saját akaratáról, elképzeléseiről, igazodnia kell másokhoz.

                Már a kisgyermekkortól elkezdődhet néhány fontos szokás és készség kialakulása:

– valósághűség: a gyermek megtanul számolni a tényekkel és adottságokkal, az eszményekkel és a lehetőségekkel. Saját közérzetétől és indulataitól függetlenítve tudja látni a világot;

– önfegyelem és akaraterő: megtanul uralkodni indulatain, hangulatain, nem kívánatos érzelmein, és így képes végrehajtani előírt vagy kitűzött cselekménysorokat, az elfáradás vagy a kudarc ellenére is;

– felelősség- és kötelességtudat: megbízhatóan teljesíti a vállalt vagy ésszerűen reárótt feladatokat, lehet rá számítani, bízni a szavában. Ellenőrzés és bíztatás nélkül is megteszi a kötelességét;

– alkotókedv és kezdeményezőerő: nemcsak a játékot szereti, hanem az alkotást is. Vannak használható és megvalósítható ötletei, de szívesen besegít mások munkájába is;

– derűs érzelmi egyensúly: nem menekül önzőn vagy riadtan a fájdalom elől, de tudatosan keresi a dolgok napos oldalát, meglátja mindenben a jót.

                Hosszú ideig tart, mire kialakul a gyermeknek saját tetteire reflektáló figyelme: ideális esetben is csak a serdülő kor elején jut el erre a szintre. Ezt követheti aztán, hogy már nemcsak egyes tetteit tartja számon, hanem elgondolkozik a szokásain, a kialakuló vagy már megrögzült viselkedésformáin: ilyen vagy hasonló helyzetekben hogyan szokott viselkedni? a sikerek vagy éppen a kudarcok általában milyen reakciót váltanak ki belőle? kik, milyenek a számára rokonszenves társak, kik az ellenszenvesek? kikkel van jóban, kikkel szokott veszekedni, konfliktusba keveredni? Kívülről talán fölösleges ábrándozásnak látszik, valójában önmagukon töprengenek a fiatalok ebben az életkorban. Egy harmadik gimnazista matematikafüzetében keletkezett a következő kis vers:

Te, aki azt hitted, tanulsz,
rájöttél: lógsz, s tudatlan maradsz.
Az élet helyett mit tanítanak?
Hogy „az alfa találkozik bétával,
együtt gammát alkotnak,
majd létrejön delta.”
Ez szép, csak használhatatlan.
A szerelmet nem
sinus-tétellel számolják ki,
a szerelem az élet.
Talán Pitagorasz-tételből
lesz az új nemzeték?
Félünk bevallani magunknak,
hogy üresek vagyunk,
s nem mi vagyunk,
hanem egy jól vagy rosszul
programozott robot.
Szabadságra vágyom,
hogy kívánjon, akarjon, hívjon
valaki.

                Az énkép megrajzolásában, az önismeret kialakításában sokat segíthet, ha egyre tudatosabban és teljesebben számbaveszi öröklött és a környezetéből reárakódott adottságait. A „Milyen vagyok én?” kérdés megválaszolásában sokat segíthet, ha megkérdezi jóbarátai véleményét, de hasznos tud lenni, ha elgondolkodik azon is, hogy milyennek tartják azok, akik talán nem rokonszenveznek vele. (Persze megkérdezheti szüleit, testvéreit is, de ők többnyire amúgy is, spontánul, az élet mindennapjaiban közlik vele véleményüket.) A serdülő és a fiatal felnőtt korban sokan írnak verset, naplót: az önmagunkra reflektálásnak, önkifejezésnek hasznos eszközei ezek. „Eddig csak úgy voltam, most már gondolkodom is”, hangzott el egyszer egy kamaszfiú szájából.

                Aki feltérképezte az adottságait, az talán keserűen állapítja meg: mire megyek én evvel? Mások nálam sokkal többet kaptak, jobb képességeket, alkatot örököltek, szerencsésebb körülmények között nőttek fel, nekik könnyű boldogulni az életben, én bezzeg eleve vesztésre vagyok ítélve. Az élet ennek az ellenkezőjét igazolja: végső soron nem vagy nem csupán az adottságainkon múlik, hogy hogyan alakul az életünk, hanem a saját döntéseinken. Rosszabb adottságokat is lehet jobbra fordítani, jobb adottságokat is lehet elkótyavetyélni. Megerősíti ezt a Gondviselésbe vetett hitünk: Isten minden egyes embert születésétől fogva meghív az üdvösségre, a vele való szeretetközösségre. Nincs tehát eleve vesztésre ítélt helyzet, mindenkinek mindig megvan a lehetősége arra, hogy életét a beteljesülés felé irányítsa. A közmondás szerint „Isten egyenesen ír görbe vonalakon is”.

Eszményeink

                Az önismerethez elengedhetetlen azonban, hogy az ember tudja mihez mérni, viszonyítani magát. A tizenéves korra esik az eszmények kialakulásának kora is. A környezeti hatások között döntő szerepet játszik az, hogy a gyermek milyen eszményeket, modelleket lát maga előtt. A kisgyermek elsősorban szülei, családja, testvérei – jó vagy rossz – példáját látja maga előtt, s annak nyomán indul el. Később a kortársak hatása válik a legerősebbé. Az eszmények alakításában azonban nemcsak a gyermek vagy a fiatal közvetlen környezete játszik szerepet, hanem a filmekben, tévében, olvasmányokban megismert képzelt vagy valódi „hősök” is. Életfontosságú, hogy valóban értékes emberek, magatartásmódok nyomán alakítsa ki eszményeit. Igaz és jó emberekből válasszon példaképeket, ne pedig agresszív, kegyetlen, másokat durván letipró figurákból. Sok vizsgálat elemezte már a televízió romboló hatását a gyermekkorban. Leginkább talán eszmény- és érték-világuk károsodik azoktól a történetektől és figuráktól, amelyek gonosz vagy silány magatartásformákat mutatnak be vonzó és követendő példaként.

                A serdülő kor vége, a fiatal felnőttkor hozhatja el azt az időt, amikor valaki reális önismeretre tesz szert (hány felnőtt erre élete végéig képtelennek bizonyul!), s ugyanakkor eldönti azt is, hogy milyen eszményekhez igazítja életét. Felismeri, hogy az élete: hosszútávú feladat, amelyet neki magának kell megterveznie és kiviteleznie. Kitűzi azokat a célokat, amelyeket a közelebbi és a távolabbi jövőben szeretne elérni. Megrajzolja önmaga eszményi énképét: ilyenné lehetnék, ha leküzdeném hibáimat, gyöngeségeimet, és kibontakoztatnám a bennem szunnyadó képességeket. A fejlődés következő szakasza, hogy a fiatal egymás mellé teszi valódi és ideális énjének a képét: ilyen vagyok, viszont ilyen lehetnék, ha sikerülne megvalósítani céljaimat. A két énkép hasonlít is egymáshoz, de sokmindenben bizonyára el is tér: az ideális én képe sokkal szebb, értékesebb, mint a jelenlegi, valódié. Ez a különbség egészséges feszültséget hoz létre: ez adhatja az önnevelés dinamikáját, mozgató erejét. Tudom, hogy még nem vagyok olyan, amilyenné válni szeretnék, de dolgozom rajta, tudatosan formálva viselkedésformáimat, szokásaimat.

                Sokan mondják, hogy ezt azért nem tudják megcsinálni, mert nincs hozzá akaraterejük. Nem gondolnak azonban arra, hogy az akaraterő nem velünk született adottság, hanem az izmok erejéhez hasonlóan gyakorlással, edzéssel fejleszthető, növelhető. Eleinte talán nagy erőfeszítésbe kerül egy-egy jó elhatározás megvalósítása, később azonban a jó egyre inkább szokássá, beidegződéssé válik. (Az antik korban erénynek mondták a szokássá izmosodott jó tulajdonságokat.)

                Az eszmények felé tartó út azonban sose ér véget. A különbség és feszültség a valódi és az ideális én között valamennyire mindig megmarad, akármennyit halad is előre valaki. Ennek oka nemcsak az, hogy új és új életkorba, életállapotba kerülve új feladatok és kihívások elé kerül, hanem az is, hogy az eszmények felé közeledve egyre jobban megismeri azokat, s így egyre magasabbrendű célokat tűz maga elé. Innen érthető az is, hogy éppen a legnagyobb szenteket tölti el a legerősebb bűnbánat. Nem azért, mintha másoknál bűnösebbek lennének, hanem azért, mert sokkal többet látnak abból az eszményből, amely felé törekszenek. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei atyám tökéletes”, mondta Jézus.

A szabad, felelős döntések útján

Az eddigiekből látható, hogy a szabad döntések kora viszonylag későn kezdődik el. A növekvő gyermeknek fokozatosan föl kell ismernie adottságait, élete úti poggyászát: evvel a készlettel indulhat el életének tudatos alakításában. Így juthat el az első, szabad döntésekhez. Ehhez azonban még tisztába kell jönnie avval is, hogy miben is áll a szabadsága. A gyermek- és kamaszkori dackorszakokban mutatkozik meg különösen erősen, hogy mennyire félreértik a szabadság lényegét. Úgy vélik, akkor szabadok, ha azt csinálhatnak, amit akarnak. Ezért aztán korlátnak, kényszernek tartanak minden külső beavatkozást, kérést, parancsot, szabályt, és úgy vélik kiteljesíteni egyéniségüket, hogy ezekkel szembeszállva saját fejük után indulnak el. Ennek a lázadásnak persze van jelentősége a személyiség megszilárdulása szempontjából, de végzetessé válhat, ha megreked ezen a szinten.

                Hadd álljon itt illusztrációként egy kamasznapló néhány sora:

Gyűlölök mindent.
Életet, embert.
Csodálkoztok?
Ti vagytok a hibások, nem mások.
Bezártatok magamba,
Nem engedtetek a szabadba.
Nem tudtam kinyílni,
Láthatjátok, mivé tettetek ti.

                A valódi szabadság a személyiség szabad kibontakoztatásából áll. Szabad akarati döntéseinkkel irányíthatjuk tetteinket, de tudnunk kell: döntéseinknek következményei vannak. Amit ma döntök, az holnapra sorsommá válik. A szabadság több a cselekvés szabadságánál („azt csinálok, amit akarok”). A valóságban az életemet, személyiségemet formálom meg döntéseim által („azzá leszek, amivé akarok”). Jean-Paul Sartre ismert mondása szerint „szabadságra vagyunk ítélve”. Senki sem születik szentnek vagy bűnözőnek, hanem azzá válhat élete folyamán.

                Senki sem tudhatja előre, hány évig fog élni. De minden ember születésekor kap egy életnyi időt, s ezt – adottságainak korlátai közt – szabadon alakíthatja. Háromféle úton indulhat el. Vagy egyre tudatosabb és szabadabb döntésekkel fejlesztheti ki magát érett, felelős, önmagának és másoknak örömet hozó személyiséggé. Vagy újabb és újabb rossz döntéseket hoz: elszalasztja a kínálkozó jó lehetőségeket, elroncsolja egészségét, és szerencsétlenné, netán éppen gonosztevővé válik. Vagypedig nemigen törődik önmagával, fel sem merül benne a tudatos és szabad élet elérésének lehetősége, és ösztöneivel sodródva vegetálja végig életét.

                Az élet nagy fölfedezőútja nyílik meg a fiatalok előtt. Hogyan használják fel a rendelkezésükre álló adottságaikat, életük idejét? Megtanulnak-e helyesen dönteni, okosan mérlegelni fontosabb döntéseik előtt? Tudnak-e hosszútávú tervet készíteni az életükre, s azt végrehajtani (esetleg a közben szükségessé váló módosításokkal)? Nehezíti a dolgukat az, hogy az életüket talán legjobban meghatározó két döntést fiatalon kell meghozniuk: a pályaválasztás és a párválasztás kérdésében még viszonylag kevés tapasztalat birtokában kell dönteniük. (Talán ezért is tolódik ki mindkét döntés ideje a mai fiatalok között.)

                „Egy életem, egy halálom” – a meséknek ez a visszatérő fordulata mély bölcsességet hordoz: egy konkrét környezetbe születik bele minden ember, konkrét testi-lelki-környezeti adottságokkal, és az a feladata, hogy ebből az életből hozzon ki a lehető legtöbbet, legértékesebbet önmaga és mások örömére. Sokszor emlegetik, hogy Michelangelo egy félretett, elrontott márványtömbből faragta ki világhírű Dávid szobrát. Nincs eleve kudarcra ítélt élet, mindegyikből alkotható remekmű.

                Önmaga megalkotására meghatározott (és ismeretlen hosszúságú) idő áll az ember rendelkezésére. Csehov novelláinak hősei nemegyszer életük végén, halálos ágyukon bánkódnak azon, hogy elrontották az életüket, de már nincs lehetőségük arra, hogy újra kezdjék. Az idő visszafordíthatatlanul múlik, az egyszer megtörtént dolgokat nem lehet meg nem történtté tenni. Van viszont lehetőség a megtérésre, a bűnbánatra. Ha valaki ráébred arra, hogy zsákutcába jutott vagy rossz úton jár, akkor megállhat és megfordulhat, hogy megkeresse a helyes utat.

                A föltétlen, gyöngéd és gondoskodó szeretet biztonságára az első életévekben van a legnagyobb szükség. A növekvő kisgyermeknek, de főleg a serdülőknek s még a fiataloknak viszont az adhatja a legnagyobb segítséget, hogy megtanítják őket a szabad és felelős döntések meghozatalára, a tudatosan vállalt életre. Jövendő életük jellegét, minőségét, végső soron várható boldogságukat határozzák meg akkor, amikor föltérképezik maguknak az élet mélyeit, fölfedezik az életnek valódi, a végtelenbe nyíló távlatait, és megtervezik közelebbi és távolabbi jövőjüket. Amikor elszánt edzéssel erősítik akaraterejüket, hogy kitartóan tudjanak haladni céljaik felé. Amikor tudnak egyre állhatatosabbak maradni a jóban, a kudarcok, elfáradások, ellenvélemények, talán csábítások és fenyegetések ellenére is. Hatalmas ajándék, ha ilyenkor nincsenek egyedül, esetleg hozzájuk hasonlóan csetlő-botló kortársaik gyűrűjében, hanem van olyan bölcs támaszuk, aki végigjárta már ezt az utat, és tanácsaival, bátorításával segíti őket személyiségük kibontásában.

Nem kis vállalkozás ez, sok tanácstalan helyzeten, kudarcon, holtponton kell átverekednie magukat a jövőjükre készülő fiataloknak, viszont nagyszerű örömöt jelentenek az elért sikerek, a megharcolt eredmények. Egy 19 éves kiskatona levele ilyen első sikerekről számol be: „Most egyszerre három lépcsőfokot ugrom. Azok a tulajdonságok, amiknek hiánya mindig bántott, most megszületnek bennem. Rendszeretet! Itt nincs pardon, a rend előbb-utóbb a véremmé válik. A becsületes, naponkénti borotválkozástól kezdve addig, hogy hogyan rakom le a ruhám. Önuralom, akaraterő és fantasztikus humorérzék, amivel mindezt felfogom. Acélosodik az akaratom. Fizikailag kezdetben borzasztó nehéz volt. Amikor először kellett 1500 métert futnom! Megcsináltam. S most már egyre könnyebben csinálom, s egyre nagyobb megelégedéssel. Eleinte naponként volt iszonyatos holtpontom. De most roppant boldog vagyok. Megtaláltam a saját helyem.”

***

A gyermekekről és a fiatalokról esett szó: hogyan tehetnek szert egyre reálisabb önismeretre és önuralomra, hogy tudják megismerni az élet valódi értékeit, hogyan tudják tartalmassá, boldoggá és másokat is boldogítóvá alakítani az életüket. Valójában azonban az itt említett folyamatok nem zárulnak le sem az érettségivel, sem a diplomával. Nincsenek életkorhoz kötve, illetve minden életkorban aktuális feladatok elé állítanak mindnyájunkat. Leginkább mégis az élet első szakaszában van kiemelkedő szerepük, hiszen a felnőttek már hajlamosak arra, hogy életkoruk és életállapotuk, megszerzett anyagi függetlenségük és társadalmi pozíciójuk következtében semmibe vegyék ezeket a feladatokat, és elrontott életükkel rátelepedjenek környezetükre is. (Talán nem durván leegyszerűsítő a megállapítás, hogy ezért van annyi infantilis, sebzett vagy éppen agresszív, elégedetlen és boldogtalan ember mai világunkban.) Pedig ha valahol, hát itt érvényesül az élethosszig való tanulás lehetősége és kötelessége. Életünk idejét megállítani nem lehet. Minden életszakaszban megvan azonban a lehetőség arra, hogy megálljunk, és átgondoljuk az életünket. Felmérjük adottságainkat, amelyek talán egyre nyomasztóbb teherként nehezednek ránk rossz döntéseink vagy éppen elszalasztott lehetőségeink következtében. A Biblia szóhasználatával: a megtérés és a bűnbánat lehetősége minden életkorban nyitva áll mindenki előtt. Ahogy Puszta Sándor írja Donum című versében:

Kaptál egy arcot
apád anyád arca

kaptál egy nevet
hordozd becsülettel

kaptál egy kezet
ne ereszd el ne ereszd el

kaptál egy szívet
igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot
javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet
viseld el ha tudod

kaptál egy napot
még mindent jóvátehetsz.