Közösségi nevelés

Közösségi nevelés

Vajon elég hangsúlyt kap-e az óvodában a közösségi, erkölcsi nevelés? Úgy tapasztalom, sajnos igencsak háttérbe szorul az értelmi képességek fejlesztése mögött. Mintha elfelejtenénk néha, hogy az óvoda még mindig nevelő-oktató intézmény és nem fordítva.

Szükség van-e közösségi nevelésre?

Vajon elég hangsúlyt kap-e az óvodában a közösségi, erkölcsi nevelés? Úgy tapasztalom, sajnos igencsak háttérbe szorul az értelmi képességek fejlesztése mögött. Mintha elfelejtenénk néha, hogy az óvoda még mindig nevelő-oktató intézmény és nem fordítva. Lehetnek a gyerekeink egyenként szépek és okosak, ha nem tanítjuk meg, hogyan kell viselkedniük közösségben, ha nem élünk át közösen élményeket, ha nem éreztetjük meg, hogy a közösség erő, adott esetben segítő támasz lehet, akkor bizony szegényebben bocsátjuk útjára őket az iskola, majd az élet felé.

Lehet-e tanítani a közösségi életet? Lehet-e közösségről beszélni az óvodában? Sokan úgy vélik, hogy az óvodában még nincs igazi közösség, én azonban azt tapasztaltam, hogy igenis van, működik. Hogy jól, vagy rosszul természetesen elsősorban tőlünk, óvónőktől függ. Mert jönnek a csemeték különböző családi háttérrel, szokásokkal és belőlük kell közösséget kovácsolnunk. Tőlünk felnőttektől látják a mintát, a mi viselkedésünk, reagálásaink közvetítik azokat az értékeket, melyeket fontosnak tartunk.

Melyek legyenek ezek? Elsősorban a tisztelet. Ha a gyerekek azt látják, hogy az óvó néni tisztelettel beszél, viselkedik velük, szüleikkel, nagyszüleikkel, kollégáival, akkor – jó esetben – követik a mintát. Ez persze nem mindig elég, beszélni is kell róla, s bizony néha megdöbbenten tapasztalhatjuk, hogy a legalapvetőbb udvariassági szabályokról tőlünk hallanak először a gyerekek.

Példa

Így jártam én is, amikor egy környezeti foglalkozáson székekből közösen felépítettünk egy villamost és közlekedtünk. A gyerekek ültek az üléseken, én eljátszottam az idős nénit. Meggörnyedtem, fogtam a botom, eljátszottam, hogy rángat a villamos, majdnem elestem. A gyerekek díjazták az alakítást, jókat derültek, de nem tudták mit várok tőlük, mit kellene tenniük.

Természetesen megbeszéltük, hogy a járműveken át kell adni a helyet az idősebbeknek és a kisgyerekes anyukáknak. Néhány héttel később uszodába vittem őket, visszafelé villamossal kellett jönnünk. Gubbasztottak az ülésen az úszástól kifáradtan, mikor is az egyik megállónál egy idősebb néni szállt fel. Minden gyerek felugrott, átadva a helyét.

Mit mondjak, gombóc nőtt a torkomban a meghatottságtól, amikor csillogó szemű csemetéimet néztem, amint büszkén hallgatják a néni hálálkodó, dicsérő szavait. Hogy nem tőlem kellett volna először hallani erről az elemi udvariassági gesztusról? Igaz! De legalább tőlem halljanak!

Egyébként is azt tapasztalom, hogy nem divat a tiszteletet, szeretetet bármilyen formában is kifejezni. Úgy gondolom, hogy maga az érzés még nem avult el, de a rohanó életmód mintha nem tenné lehetővé, hogy a család meghitten együtt legyen, hogy apró gesztusokkal kifejezzék érzéseiket (ezt nem lehet helyettesíteni sem márkás ruhákkal, sem drága játékokkal).

Ebből következik, hogy még több a feladatunk, még nagyobb a felelősségünk. Természetesen nem arra gondolok, hogy erkölcsi prédikációkat tartsunk a gyerekeknek. A mese, vers, elbeszélés kiválasztásának egyik szempontja lehet azonban olyan mű bemutatása, mely ezeket az érzéseket fogalmazza meg.  A családdal közös programokra meginvitálhatjuk a nagyszülőket, támaszkodhatunk ötleteikre, tapasztalataikra ( például: mézeskalács-sütés, barkácsolás).

Nem hiszem azonban, hogy az óvodai neveléssel teljes mértékben kompenzálni tudjuk a családi nevelés esetleges hiányosságait. Nem mindig elég a példamutatás, a rávezetés, az indirekt módszer, néha direkt módon is be kell avatkoznunk, ha finoman, diszkréten is.

A jó közösség kialakítása

Ahhoz, hogy valaki jó közösségi ember legyen, elengedhetetlen, hogy képes legyen saját – nem kevésbé fontos – igényeit összeegyeztetni a közösség igényeivel. Itt nagyon vigyázni kell az egyensúlyra, semmiképpen sem szabad elvárni a gyerekektől, hogy saját igényeiket, törekvéseiket, vágyaikat elfojtsák, teljesen alárendeljék magukat a csoportnak.

Nem várhatjuk el, hogy minden társukat szeressék – mi is érzünk ellenszenvet néhány ismerősünk iránt – de azt elvárhatjuk, hogy úton-útfélen ne kössenek bele kevésbé szeretett társukba. Nem várhatjuk el, hogy mindenkit beengedjenek a játékba, de azt igen, hogy ezt udvarias formában közöljék az elutasítást.

Jól bevált módszer, ha eljátszunk egy-egy ilyen szituációt, mintákat adva a megoldásra. Igaz, hogy ezzel viselkedési sémákat állítunk fel, de egy jó közösségben hamar túllépnek a sémán, csak az alapgondolat marad meg, és mindenki saját egyénisége, temperamentuma szerint fog reagálni. Ehhez azonban az is szükséges, hogy hagyjuk apróbb vitáikat, konfliktusaikat önállóan megoldani, ne érezzük magunkat nélkülözhetetlennek, merjünk nem beleavatkozni.

A csoport konfliktuskezelő magatartása tükröt tarthat elénk, jól közvetítettük-e elvárásainkat, következetesek voltunk-e, jó példát mutattunk-e. Ha mi hamar felcsattanunk minden apróságért, nagy a valószínűsége, hogy gyermekeink is türelmetlenebbül reagálnak. Ha mi inkább simítjuk, bagatellizáljuk az apróbb nézeteltéréseket, gyerekeink se fogják ezeket kiélezni. Ne ijedjünk meg, ha összevesznek – velünk is előfordul néha –, nélkülünk is ki fognak békülni.

Hagyjuk, hogy indulataikat, haragjukat kifejezésre jutassák! Engedjük, hogy vitatkozzanak, akár a hangjukat is felemelhetik temperamentumuknak megfelelően. Arra kell csak ügyelni, hogy ne engedjük meg a csúnya szavakat, alpári kifejezéseket.

Példa

Volt egyszer egy kisfiú, Krisztián, aki mini csoportosként került hozzánk és a csoport egyik kedvence volt, komoly baráti kapcsolatot alakított ki egyik társával. Addig nem is volt baj, amíg ketten játszottak, de amint más is bekapcsolódott és a barát figyelme már megoszlott, Krisztián hangos bőgés kíséretében sértődötten félrevonult. Ebbe a szituációba okosan beleszólni nem lehetett. De nem is kellett, a barát Dávid ösztönösen jó érzékkel hozta közelebb Krisztiánt és társait. Nagycsoportra már jól együttműködő, egymást segítő, támogató kis mag alakult ki 4-5 fiúból, s barátságuk óvoda után is megmaradt.

Mi kell még a jó közösség kialakulásához? Például az is, hogy érzéseinket, érzelmeinket őszintén ki tudjuk mutatni, meg tudjuk fogalmazni. Erre már az óvodás gyerek is képes és ezt is lehet tanítani. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel jobb magának a gyereknek is, ha tudja miért rossz a hangulata éppen (például szomorú, mert elutazott az apukája, beteg a nagymamája).

Hogyan lehet ezt tanítani? Először is példamutatással! Ha reggel a zsúfolt buszon rálépnek a lábunkra és jól meg is lökdösnek, ráadásul mindezt egy két méteres kigyúrt férfiember teszi, akinek oda se merünk szólni, akkor az óvodába érve lehetőleg ne kössünk bele az éppen arra haladó gyerekbe. Inkább fogalmazzuk meg mi is történt velünk „Nagy tömeg volt reggel a villamoson, jól fel is bosszantottak, mert tolakodtak, lökdöstek, még a lábamra is ráléptek.” Ezzel a bennünk lévő feszültség is oldódik és a gyerek is tudja miért érkeztem aznap kissé ziláltabban, mint máskor.

Lehet tanítani dramatikus játékkal is: eljátszhatjuk, hogy örülünk valaminek, szomorkodunk valami miatt. Bevezethetjük, hogy a nap egy bizonyos szakában összebújunk egy kis sarokban beszélgetni, meghallgatni egymást. Nagyon fontos ez a mai rohanós, TV-nézős világban, hogy valamilyen formában időt és helyet biztosítsunk ezekre az együttlétekre.

S ha már az összebújásnál tartunk, én ezt szó szerint értem. A testi közelség már eleve bizalmat, meghittséget biztosít. Természetesen nem minden gyerek igényli-tűri a babusgatást, ezt nem is szabad erőltetni, de mindenképpen legyünk egy magasságba a gyerekekkel, vagy emeljük fel, vagy üljünk le mellé. Sokszor még beszélni sem kell, csak érezni, hogy jó együtt.

írta: Kifor Lászlóné
Forrás: ovonok.hu