Gondolatok a gólyatáborról

Gondolatok a gólyatáborról

Néhány gondolat az új iskolai közegbe csöppenők reality-thrillerjéről, a beilleszkedés mélyvizéről és a „12. bé tugedör forevör!”, a „CsakaSelye!”, és az „Örökre Veletek Ugyanitt!”  zárómondatú történetek első fejezetéről: a gólyatáborról. Szülőknek is!

Augusztus közepe van, a feltartóztathatatlanul közelgő tanév pedig egyenesen fojtogató is lehet azoknak, akik új oktatási intézménybe, és ami még fontosabb, új közösségbe kerülnek. A gólyák/bogarak/szecskák/újoncok (stb, tetszés szerint vagy saját emlékek alapján) dolgát ősidők óta a gólyatábor egyezményes fedőnevű programsorozattal szokás megkönnyíteni, vagy megnehezíteni. Az új társas kapcsolatok kialakításával egyébként is együtt járó alapszorongást a hírhedt, frappáns vagy kevésbé frappáns beavatási rítusok helyi tradíciója és bizonyos csoportlélektani jelenségek fölerősödése komoly félelemmé is változtathatja. Hogy miért gondoljuk mégis, hogy érdemes gólyaszárnyakon fölébe szállni eme aggodalmaknak, és mi minden történhet, ha „most ugrik a gólya a mélyvízbe” – azt alább részletesebben is kifejtjük.

 „Behozhatatlan szociális előny”

Vannak olyan kilencedikesek, akik már a gólyatábor előtt tudják, ki mellé ülnek a padban, hiszen a felvételt nyertek névsorának nyilvánossága és a Facebook keresőfunkciója együtt csodákra képesek. Sokszor előbb alakul ki egy osztály Facebook-csoportja, mint ahogy az osztály közössége kiformálódik. Ez később sok nehézséghez is vezethet, bizonyos szempontból azonban elősegíti az egymásra utaltság felismerését, s így a kapcsolat szorosabbá (bár nem feltétlenül valósabbá…) válását is, főleg a kezdeti időszakban. A Metropolitan Egyetem honlapján található a „behozhatatlan szociális előny” kifejezés, egy korábbi esztendő gólyatáborát népszerűsítendő. A „behozhatatlan” jelzőt ugyan inkább „egy fokkal lassabban behozható”-ra cserélném, a lényeggel viszont egyetértek: a gólyatábor gyakorlatilag egy csapatépítő tréning. Itt egy, az iskolainál lazább közegben találkozhatunk először társainkkal, és a padoktól, csengőktől, naplóktól és autoriter személyektől kicsivel távolabb jobban tudunk egymásra koncentrálni. Valós, akár játszmamentes, minőségi időt tölthetünk együtt, fontos, hogy személyesen cselekedhetünk, vagy semmittehetünk, vagy JÁTSZHATUNK együtt, mélyére kukkanthatunk a leendő társaink belső világának, felfedezhetjük leendő barátunkat, riválisunkat, rettegett személyünket stb. Ebből a szempontból a gólyatáborról való lemaradást sokkal nagyobb hátránynak tekintem, mint ha valaki nem használja a legnagyobb közösségi oldalt, így nem kerül be az osztály FB-csoportjába.

A gólyatábor emellett egyfajta előzetes „szociális térkép” felkarcolására is rendkívül jó alkalmat nyújt: némi ismerkedés segít, hogy a belépők szeptember első napjaiban ne csak keringjenek, mint gólya az aulában. Szóval, hogy kicsivel sekélyebb legyen az a mélyvíz. Az Anna és a király című lenyűgöző film egyik kulturális pofonja az a mondat, melyet Sziám miniszterelnöke szájából hallunk: „Sziámban, Uram, először mindig személyes kérdéseket teszünk fel, hogy aztán később udvariasak lehessünk.” Ennek szellemében tekintve a gólyatáborra, elmondhatjuk, hogy a kötetlen közegben való ismerkedés biztos alapja lehet a később egy jóval feszesebb keretek között végzett közös munkának.

A beavatás nem az ördögtől való

A saját traumatikus élményeink, illetve főleg a felsőoktatási intézmények gólyatáborairól szóló, az elborzasztóbbnál is elborzasztóbbra kreált médiahírek azok, melyek elbizonytalanítanak minket a beavatási szertartások létjogosultságát és hasznát illetően. Kétségtelen, hogy az ilyen szertartások nagyon rosszul is elsülhetnek, egy alapos cikk jelent meg a témában néhány évvel ezelőtt az Origón. Ám emlékezzünk: a beavatás alapvetően része az életünknek. Célja eredetileg nem a megalázás-megszégyenítés, hanem a lehetőség biztosítása, hogy az újonc teljesítményével vagy áldozatával kivívja idősebb társai tiszteletét, elismerését, megbecsülését. Fontos tudatosítani, hogy – mivel már nem természetközeli, hanem civilizáltnak mondott társadalomban élünk – e rítusok manapság jó esetben csupán szimbolikusak, tehát nem kell puszta kézzel levadászni egy kifejlett grizzlymedvét és nyersen megenni a veséjét ahhoz, hogy talpraesett és életrevaló közösségi tag benyomását keltsük társainkban. Azt sem árt újból és újból felidézni, hogy tojáshéjas alsófertályú gyöngyszemünk nem a katonaság, a börtön vagy egy ValóVilágVilla beavatásával néz szembe, hanem minden bizonnyal egy köztiszteletben álló oktatási intézmény felnőttek által felügyelt gólyatáboráéval.

A beavatási szertartás sikeres átvészelése egyébként is az egyén kompetens-érzésének, így önbizalmának erősödésével jár együtt: most akkor képzeljük el, ha egy frissen összeverődő gyerekcsoport közösen küzd meg valamilyen kihívással, ráadásul sikerrel! A gólyatábor egyik hatalmas pozitív fegyverténye lehet, hogy már a kezdetekkor közös feladat és közös élmény elé állít egy csoportot, ami az osztály kohéziója szempontjából kulcskérdés.

Szerény javaslat a kiröpülők felmenőinek

Kedves Édesszülék, minden Gólyafészkek Gondviselői!

Szárnyat bontogatni csak megfelelően tágas térben lehet, ezért további közhelyek pufogtatását mellőzve arra kérem Önöket, hogy:

1. Engedjék gólyatáborba csemetéiket! Amennyiben ez akadályba ütközne (szűkös anyagi háttér, családi logisztikai problémák, speciális igények), kérem, proaktív és találékony módon tegyenek meg mindent az akadályok leküzdése érdekében, e küzdelembe bevonva az érintett gyermeket. Ne csak mondják, mutassák is meg Fiókájuknak, hogy a gólyatábor fontos. (Természetesen nem kell mindenáron gólyatáborba menni, én is tudom, hogy van az életben annál fontosabb.)

 

2. Bátorítsák gyermeküket a gólyatáborban való részvételre! Ha ilyen tábort az iskola nem szervez, buzdítsák gyermeküket – ha nem is feltétlenül a társaival való internetes kapcsolatfelvételre, de – nyitottságra, közösségi értékek követésére, ugyanakkor saját személyiségének és döntéseinek vállalására.

 

3. Ha már elrepült a kicsi, az nem azt jelenti, hogy „el is fog szállni”. Bízzanak benne és maradjanak elérhetőek minden körülmények között. Akár mesél, akár hallgat a vonal végén, akár segítséget kér, akár pénzt, akár saját élményekről faggatja Önöket, adjanak nyílt és teljes választ, amennyire csak tehetik! Támogassák jelenléttel, ötletekkel, annyi zsebpénzzel, amennyire szüksége van, és ne annyival, amennyit kér, türelemből visszafojtott vagy szeretetből késleltetett kérdések armadájával, megritkított sms-ekkel, vonatállomáson várakozással, öleléssel, csomagolt szendviccsel és Pilótakeksszel, finom vacsorával.

 

4. A „Milyen volt a gólyatábor?” kérdés épp olyan szigorúan tiltott, mint elhíresült variánsa, a „Milyen volt a suli?” Ha a Fióka hazaérkezik, ne azt kérdezzék tőle, hogy „Gólya-gólya-gilice, mitől véres a lábad?”, vagy hogy „Hány békát nyeltél le, Kisfiam?”, hanem inkább valami olyasmit, hogy kikkel ismerkedett meg, van-e valaki, aki akár a padtársa is lehetne, ki nevettette meg, kitől tart, kivel és miben hasonlítanak, kosarazik-e még rajta kívül valaki, volt-e valamilyen izgalmas feladat, tetszik-e esetleg egy fiú/lány, és – mivel ugye magyar szülők vagyunk – milyen volt a kaja?

 

Garancia nincs, de ezekkel hozzásegíthetjük Fiókánkat ahhoz, hogy élete egy új korszakának ‘Start’ gombja egy felejthetetlen emlék legyen.