Boldogságpszichológia – boldogságra nevelés

Boldogságpszichológia – boldogságra nevelés

szerző: dr. Molnár Krisztina, önismereti tréner

„Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére”: a híres francia író-filozófus, Albert Camus mondata, amelyet a Sziszüphosz mítosza című esszéje elejére tűzött erősen provokatív éllel, úgy gondolom, szinte egy az egyben lefordítható pedagógiai vonatkozásra. Ha képesek vagyunk átadni gyermekeinknek, tanítványainknak azt a bizonyosságot, hogy az életet le lehet élni békében, örömben és elégedettségben, akkor voltaképpen nevelésünk elérte a célját. Ehhez képest az iskolában tanultak legnagyobb része másodlagos kérdés: végül is, ha őszinték vagyunk, az életben való boldoguláshoz sokkal inkább szükségünk van arra a tudásra, hogyan kell jól, testi-lelki egészségben, harmóniában élni. És aligha árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy – mint minden másban – ebben is a példaadás a legnagyobb hatóerő: úgy tudunk boldog gyermekeket nevelni, ha mi magunk is boldogok vagyunk. Ugyanakkor ez az összefüggés arra is rámutat, hogy a boldogság nem csak magánügy: az, ahogyan én érzem magam, kihat a környezetemre, a kapcsolataimra, munkahelyi, családi életemre. Valójában tehát a boldogság társadalmi kérdés – ahogyan összefüggéseiben a nevelés is az.

De hogyan legyünk boldogok? Mennyire vagyunk valójában boldogok? Hogyan függ össze a boldogság a testi-lelki egészséggel; egyáltalán mi a boldogság? Tudunk-e boldogan élni a mindennapi élet nehézségei és bizonytalanságai ellenére is, vagy csupán jól titkolt – vagy nyíltan bevallott – elkeseredés az osztályrészünk, amely előbb vagy utóbb, de kikezdi önbizalmunkat, személyes és társas jólétünket? Ezek az alapkérdések napjainkban áthatják a közbeszédet, ami köszönhető annak is, hogy az utóbbi évtizedekben felértékelődött a boldogságkutatás témája, nemcsak a pszichológia, de általában a társadalomtudományok körében. A professzionális vizsgálatok ténye mellett a napi tapasztalat is megerősíthet minket abban, hogy a boldogság-téma reneszánszát éli: számtalan önsegítő, útmutató irodalom áll rendelkezése a könyvesboltok polcain, a boldogságról szóló előadások rendkívül népszerűek, a médiumokban egyre több szó esik a boldog élet technikáiról, tréningek, tanfolyamok állnak rendelkezésünkre a boldogság módszereinek elsajátítására, sőt több iskola szervez a gyerekek számára is boldogság-órákat. Ugyanakkor sokan meg is csömörlenek a sok tanácsadótól, hivatásos megmondó-embertől, és a szakkönyvektől, amelyek azt sulykolják, hogy ami nagyszüleinknek még természetesen ment – például a nevelés –, ahhoz nekünk már szinte tudóssá kell válnunk.

Vajon ez a tendencia arról szól, hogy a mai kor embere különösen reményvesztett a boldog élet ügyében – vagy inkább arról, hogy a boldogság új fogalma van születőben, és míg a korábbi korok embere bizonyos fokig készen kapta a választ arra a kérdésre, hogy „hogyan kell élni”, addig a jelenkor szabadságában mindenkinek magának kell megtalálnia a boldogsághoz vezető utat? Ami bizonyosnak látszik, hogy a 21. század embere számára természetes lehetőség az, hogy az életben boldognak lehet lenni, vagy boldognak kell lenni – de ez nem volt mindig így. A történelem, amelynek örökösei vagyunk azzal szembesít, hogy az ember nem tartotta mindig a boldogságot a legfőbb értéknek, kiváltképpen azokban a századokban, amikor az élet célját és rendeltetését alapvetően vallásos és morális világmagyarázatok adták. Az a gondolat, hogy a boldogság az élet központi értéke, valamiféle értelme és célja a felvilágosodás korában merül fel elsőként az európai kultúrában, köszönhetően többek között a javuló földi életkilátásoknak. A romantika irodalmának regényhősei a boldogságot keresik egész életükben, és a történetek lényegében két utat mutatnak be: a társadalmi életben megvalósítható boldogság lehetőségét, illetve az evilági életben maradéktalanul soha el nem érhető boldogság tényét.  A 19-20. század folyamán megszülető tudományos megközelítések sokáig nem foglalkoztak kifejezetten a boldogság mibenlétével, tekintettel arra, hogy a boldogság nem mérhető állapot, meglehetősen szubjektív élmény, azaz nem szolgál általános következtetések forrásául – márpedig alapvetően minden tudomány arra hivatott, hogy általános következtetéseket vonjon le.

A fordulatot az hozta, hogy a boldogság elsöprő erejű, különleges helyzetekben beköszöntő, eufórikus oldala helyett vagy inkább mellett megszületett a boldogság racionalizálható definíciója, azaz, hogy a boldogság az elégedett, tartós örömérzet állapota; illetve hogy megkezdődtek a kikérdezésen alapuló vizsgálatok, amelyek lehetővé tették az összefüggések megállapítását. Az egyik legkoherensebb vizsgálati folyamat Sonja Lyubomirsky nevéhez fűződik, akinek eredményei a magyar nyelven is megjelent kötetekben láttak napvilágot: Hogyan legyünk boldogok? (2008), Boldogságmítoszok (2011). Ezekben a könyvekben tényleges boldogság-gyakorlatok találhatók, amelyek a vizsgálatok alapján egyértelmű összefüggésben állnak a boldogságérzet növekedésével és fenntartásával. A boldogságkutatás kiszélesedésének rendkívüli módon kedvez a pszichológia tudományának fordulata is: míg korábban a beteg ember állt a középpontban és a gyógyítás folyamata elsősorban a múlt traumáinak feldolgozásában került kijelölésre, addig a „pozitív pszichológia” érdeklődése az egészséges emberre és annak életminőség-fenntartására irányul.

Ahhoz tehát, hogy boldog gyermeket neveljünk, elsősorban magunknak kell boldoggá válnunk, méghozzá abban a valóságban, amelyben élünk, a realitástól elrugaszkodott álezoterikus öncsalások nélkül, beleállva abba az immár a tudomány által is igazolt igazságba, hogy módunk van felelősen élni, tudatosan változtatni, alakítani az életünket. A pedagógiai gyakorlat óriási változáson ment keresztül az elmúlt évtizedek alatt, de az nem változott, hogy az életút alapjait a családi nevelés adja meg; és ha valaki a családjában a szeretetteljes, érzelmileg hiteles, minőségi emberi kapcsolatok erejét magába szívja, az felbecsülhetetlen érték az egész további életére. Bizonyára sokakban merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet ezt megteremteni a család hagyományos modelljének felbomlásával – noha a másik oldalról az is tény, hogy a hagyományos családmodell formális volt, kevésbé intim, mint a mai családi kapcsolatok, noha képes volt megadni a másik alapvető vértezetet a gyermek számára: a biztonság megélését. Ami tehát bizonyosnak látszik, hogy mind a társkapcsolatok szintjén, mind a családi rendszerekben új alakzatok vannak születőben, így a régi idealizálása helyett az új elfogadására és az abban való helytállásra érdemes törekedni.

És még egy szó arról, amit kevesen említenek a boldogságkeresés piacán: sem tanács, sem elmélet, sem semmiféle autoritásnak való megfelelés nem fogja megváltoztatni az életünket – egyedül az az erőfeszítés, amelyet nap mint nap megteszünk magunkért és másokért. A boldogság technikái egyszerűek – a betartásuk ütközik sok esetben akadályba, és ez az akadály végül is az önfegyelem hiánya, az elköteleződés feladása, az életmódunkra jellemző elformátlanodás. Pedig a szabadság egyetlen értelmes kihívása az önként vállalt felelősség. Úgy gondolom, hogy a boldogság szabályai közül a legfontosabb, ami meg fogja menteni az elmagányosodás poklából a világunkat, az az emberi kapcsolatok elsődleges fontosságának a folyamatos újra-felfedezése, az emberi kapcsolatok ápolásának a kultúrája, az élmény-alapú, valódi együttlétek, összetartozások prioritása az életünkben. Ha erre mintát tudunk adni azok számára, akiket az élet ránk bízott, elértük azt, ami emberileg lehetséges.