Hazudni tanítjuk a gyerekeket a Facebookon?

Hazudni tanítjuk a gyerekeket a Facebookon?

Ahogyan az offline világban is meghatározzuk magunkat, úgy online is felépítünk egy digitális Ént. A kettő között azonban óriási is lehet a különbség. És kár abban a tévhitben ringatnunk magunkat, hogy mindezt nem másolják le a gyerekeink! Mire tanítjuk a gyerekeket az online térben? Kezeljük ezt tudatosabban!

Rengeteg eszközünk, lehetőségünk van arra, hogy a digitális Énünket minél vonzóbbra, sikeresebbre, csillogóbbra faragjuk. Manipulált fotók, féligazságokat rejtő posztok, beállított és szűrőkkel tökéletesített pillanatok mind abban segítenek, hogy elbújhassunk mögéjük – kezdi cikkét Villányi Gergő, amely a DigitálisCsalád oldalán jelent meg.

Erre tanítjuk a gyerekeinket?

De akkor hová tűnik az igazság, és aki így lát minket, vajon valóban megismerhet?

Nem feltétlenül tudatos ez a viselkedés, hiszen mindenkiben megvan a vágy, hogy figyelmet, szeretetet, törődést kapjon – de az már nagyon is eltérő, hogy mindezt milyen eszközökkel és milyen áron kapjuk meg. A félrevezetés sikert, lájkokat, népszerűséget is hozhat, ám ennek értéke talmi, ön marcangoló kérdéseket eredményez: ha nem vagyok őszinte, hiteles önmagam, akkor kit látnak, kit ünnepelnek a követők, rajongók esetleg a barátok. És ha az „álruha” sikeres, a valóság talán kiábrándító?

A jelenbe kódolt jövő?

A viselkedésünk következményeivel is számolnunk kell, hiszen amit feltettünk, hozzászólásban leírtunk vagy kiposztoltunk az évek, évtizedek múlva is visszatérhet. Hírességek, neves sportolók, vezérigazgatók is bajba kerültek tinikorukban vagy pár hónapja leírt gondolataikért. Rasszista, nőgyűlölő vagy csaló jelzőt kaptak, sőt, olyan is volt, aki elveszítette a munkáját, amikor kirobbant a botrány, és persze egy állásinterjún is megnézik az online múltunkat és ez is befolyásolja a rólunk alkotott képet.

Arra se szoktunk gondolni, hogy miközben a tökéletes Facebook (vagy Instagram) poszthoz lőjük a több tucat képet, mit lát belőlünk a környezetünk és a gyerekeink. A digitális én visszahat a való énre, az offline kapcsolatokra is.

Bárhol vagyunk, kell egy szelfi?

Posztolunk, majd ragyogunk, ha “gyűlnek a lájkok“? Arról papolunk a gyerekeinknek, hogy fontosabb a való élet, mint az online, de nem éppen így viselkedünk.

A valóságban nem vagyok ilyen, csak online…

Akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha álnéven, egy rajzfilmkarakter profilképe mögül érezzük úgy, hogy bármit megtehetünk. Súlyos esetben még büntetőjogi következményei is lehetnek a „trollkodásnak”. De ha ilyesmiről nincs is szó, a piszkálás, az agresszió bennünk marad. Formáló, sőt kifejezetten deformáló hatása van az ilyen online álcáknak és viselkedésnek, mivel akármennyi pajzs is védjen minket a digitális világban, minden, amit ott megteszünk vagy kimondunk, belőlünk ered és akkor is visszük magunkkal, amikor már nem a kijelzőt nézzük.

Nem túlzás azt mondani, hogy a buszon, a boltban vagy az utcán sétálva ugyanazok vesznek körbe minket, mint online, vagyis nagyon is számít, hogy miként bánunk, hogyan kommunikálunk egymással. Általában szülői szabály, hogy a gyerekek előtt nem beszélünk csúnyán, ám a fiatalok olvassák a kommenteket, látják a posztokat, a torzsalkodásokat, és a viselkedési normát mi felnőttek közvetítjük számukra a saját viselkedésünkkel, önkifejezésünkkel.

A teljes írást a digitaliscsalad.hu oldalán olvashatod el.