Hogyan tanítsuk meg veszíteni gyermekünket?

Hogyan tanítsuk meg veszíteni gyermekünket?

Minden szülő ismeri azt frusztráló tanácstalanságot, amit akkor érez, amikor a gyermeke földhöz vágja a társasjátékot – esetleg saját magát is – és őrjítő hisztibe kezd egy vesztes partit követően. Hogyan előzhetjük meg, hogy a meghitt családi együttlét ajtócsapkodós veszekedéssel végződjön? Hogyan tanítsuk meg veszíteni gyermekünket?

Senki sem szeret veszíteni!

Először is tisztázzuk: senki sem szeret veszíteni! Veszíteni –  azaz átélni azt, hogy egy kitűzött cél, egy elképzelt vágy meghiúsul – rossz érzés, csalódás, aminek indulati következményei is vannak. Ha nem kapjuk meg álmaink állását, megbukunk egy vizsgán, vagy otthagy a szerelmünk – azaz meghiúsul egy vágyunk – akkor a környezetünk megértéssel fogadja rossz érzelmi állapotunkat, még indulatainkkal szemben is megértőek. Barátaink vigasztalnak, szeretteink segíteni próbálnak.

Attól, hogy mi felnőttek nem érezzük át a „Ki nevet a végén”  játék kimenetelének fontosságát, el kell fogadjuk, hogy  gyermekünk számára az adott pillanatban épp olyan fontos, mint nekünk álmaink állása. Ha egy szülő megérti, hogy gyermeke nem vele akar kitolni azzal, hogy elrontja a közös játék örömét, hanem egy frusztráló helyzetet él át, melynek kezelésére még nem képes, már közelebb is került a megoldáshoz.

Az tud veszíteni, aki megtanult nyerni!

A kudarc az önértékelésünket, a pozitív énképünket támadja meg. Egy labilis önértékelésű gyermeknél  – felnőttnél úgyszintén –  a kudarc totális erejű lehet: nem sikerült, azaz nem vagyok elég jó, elég tehetséges, elég okos. Ahhoz, hogy ne élje át a gyermek a saját értéktelenségének az érzését, ne dramatizálja túl a helyzetet, az kell, hogy önbizalma stabilan pozitív legyen. Azaz, aki mát eleget nyert életében, az könnyebben tud veszíteni is. A nyerés ez esetben egy tágabban értelmezhető fogalom, sikerélményt, dicséretet és feltétel nélküli elfogadást jelent. Veszíteni tehát nem feltétlen a feldöntött tábla mellett tanítjuk meg a gyermeket, hanem minden egyes együtt töltött pillanatban.

 Na de akkor mégis, mit tegyek? (Ellen)javaslatok tűz esetére!

Ha már a hisztinél tartunk, akkor csak tűzoltásra van lehetőségünk. A tüzet persze jobb megelőzni, de még ilyenkor is sok múlik a lélekjelenlétünkön.

• A legfontosabb, amit egy szülő tehet, hogy megpróbálja a saját indulatait kezelni, mert valljuk be, egy szülőben is keletkeznek ilyenkor indulatok jócskán. A gyermek alapvetően nem azt tanulja meg, amit mondunk, hanem, amit lát tőlünk. Ha egy ilyen helyzetben a frusztrált, dühös szülő maga is földhöz vág pár bábut, majd ordítva közli, hogy „soha többet..” és „nem igaz, hogy te mindig..”, majd az ajtót bevágva távozik, akkor tulajdonképpen pont ugyanazt teszi, amit a gyermektől zokon vett – a különbség legfeljebb a köztük lévő 20-30 év!
• Szintén felesleges nyugtatni a gyermeket. A „nincs semmi baj” és az „ez csak egy játék” típusú mondatok körülbelül annyit érnek, mint amikor egy dühös embert „nyugodj meg!” felkiáltással próbálnak jókedvre deríteni.

A cikk folytatása további tanácsokkal (higgadtság, személyiségfüggőség, csaljak-e az ő elsőségéért, kreatív lehetőségek) a Lelkizóna oldalon olvasható.