Mi hiányzik a gyereknek, amikor gépezik?

Mi hiányzik a gyereknek, amikor gépezik?

Egy jó meccs a haverokkal versus gépezés? Ha az utóbbi, akkor már baj van! Mikor függő a gyerek? Mit ad a játék? Mit adhat a szülő?

 

A legtöbb szülő amiatt panaszkodik, hogy a gyereke a szabadidejét a képernyő előtt tölti, és nyugtalan amiatt, hogy ez nem megy-e a tanulás rovására. És már hallom is lelki füleimmel erre a költői kérdésre megadott választ: de.

 

Mikor függő?

Rengeteg cikk jelent már meg számítógépes függőségről – merthogy már ezt hivatalosan is ide lehet sorolni, a WHO hivatalosan is hozzáadta a mentális zavart okozó betegségekhez. A szülők hiába tiltanák – gyakran már nincsen eszköz a kezükben –, mégis engedik, mert „akkor legalább nyugi van”. A netes játékokon való „lógás” valami egészen másról szól. Többről, mélyebb okai vannak.

A függőség azt jelenti, amikor az a tevékenység, amelyet űz – és itt a számítógépezésről, illetve a képernyőhasználatról van szó (ahogyan azt Gyurkó Szilvia is megfogalmazta) – már megakadályozza a normális életvitelben. Értsd ezalatt azt, hogy nem tud ellenállni a gépezés vonzerejének még akkor sem, ha az akadályozza a mindennapi tevékenységek rutinjában. Addig, amíg a gyerek benne van a többiekkel való ökörködésben, egy jó focimeccsben az udvaron, vagy egy családi nagy beszélgetésben, addig nem függő.

 

 

Házimunka, kerítésfestés?

A szülők amiatt is megijednek, amikor a gyerek szívesebben gépezik pl. a házimunka elvégzése helyett. Nekem erről Tom Sawyer jut eszembe, és az, amikor kiadta „bérmunkába” a kerítés lefestését, amelyet elvégzendő munkaként a nénikéjétől kapott. Mióta világ a világ, a gyerekek szívesebben választják a játékot a tanulás és a munka helyett, ezen tehát egyáltalán nem kell csodálkozni, csak egy kicsit vissza kell emlékezni a saját gyermekkorunkra, élményeinkre.

Egy kutatás eredménye szerint egyébként vannak olyan játékok – pl. a tetris – , amely még gyógyító is lehet, és csak napi három óra feletti gépezés esetén kell fellőni a vészjelzést.

Az igazi kérdés azonban az, hogy mi az, ami annyira hiányzik a gyereknek ilyenkor, és ezekben a videójátékokban találja meg?

 

 

Mi kell ilyenkor annyira a gyerekeknek, amit nem kapnak meg másképp?

Deci és Ryan öndeterminációs elmélete (self determination theory – SDT) belső, motiváló tényezőket sorol fel, amelyek hajtják az embert abba az irányba, hogy jól érezze magát.

Ezek a következők:

• a kompetenciaérzés– vagyis éreznem kell, hogy ügyes vagyok valamiben, jó vagyok valamiben, egyre okosabbá válok
• az autonómia– olyan érzés, amely azt jelenti, hogy van döntési, választási lehetőségem
• a kapcsolódás – éreznem kell azt, hogy fontos vagyok másoknak, és mások is fontosak nekem.

Szerencsés helyzetben van az a gyerek, akinek mindez megadatik.

A tények azonban a következők: a jelenlegi osztályzás arra való, hogy a gyerek azt érzékelje, amit nem tud. Ha kérdezne, mert többet szeretne tudni, akkor azt mondják neki, hogy maradjon csendben, hiszen erre sem, arra sem jut idő. Nincs lehetősége arra sem, hogy kiválassza, mi érdekli a legjobban, majd elmélyüljön abban a témában. Az étkezés mind kívülről szabályozott. Osztálytársak vannak, de a velük való barátkozás ideje is erősen limitált. A 10, maximum 15 perces szünetekben a gyerekeknek át kell menniük egy másik terembe, töltődni, felkészülni, és „viselkedni” .

 

 

Mit ad a játék?

Mindazt, amit az iskolai tartózkodás – még egyszer: tisztelet a kivételnek – nem. A játékban gyűlnek a pontjaik, feljebb juthatnak a következő szintre. Eldönthetik, hogy milyen stratégiát válasszanak, új pályákat próbálhatnak ki. Ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, akkor az jut eszembe, hogy mennyit bringáztunk, lógtunk a játszótéren, a friss levegőn. Itt szocializálódtunk, itt tanultuk meg az egymáshoz alkalmazkodás trükkjeit.

A szülők mostanában – a különórákon kívül – szinte sehová nem engedik a gyerekeiket. Talán még az osztálytársakhoz átengedik őket, de azt, hogy hogyan kellene viselkedni más emberekkel, gyerekekkel, akivel annyi a közös, hogy egy házban laknak, azt nem tanulják meg. Irányított szabadidőben van része a legtöbb gyerkőcnek, ahol az aggódó szüleik igyekszenek felkészíteni őket az életre. A következmény: nagyon elfáradnak, és nincs idejük megélni a gyerekkorukat, megtanulni a társas együttlét normális szabályait.

 

Mit adhat a szülő?

A gyerek ezekben a játékokban pótlékot keres és talál. Szocializálódni igyekszik – azaz chatel. Itt a gyerekek kompetensnek, önállónak, egy közösség tagjainak érezhetik magukat. A gond ezzel csak az, hogy mindez csak virtuális, látszat. A valóságban elvégzett feladat sokkal nehezebb, mint a számítógépes. Az igazi barát látja a tekintetét, olvas a mozdulataiból. A képernyőn történő felfedező utak messze nem azonosak az erdőben tett kirándulással. Mégis van ebben valami jó is: kiderül, hogy valami hiányzik a gyereknek. Ha ez megvan, akkor már tudunk alternatívákat kínálni neki.

Ne tiltsuk el, játsszunk vele!

 

Olyan programokat, kapcsolódási pontokat biztosítsunk számára, ahol a fent felsorolt érzéseket – kompetencia, önállóság, kapcsolódás – a valóságban is megélheti. Beszélgessünk el vele arról, hogy mi mindent veszít akkor, ha a játék uralkodik felette. Ne mi kapcsoljuk ki, vele kapcsoltassuk ki a gépet! És legyünk őszinték magunkhoz: néha bennünket is beszippant a net.

Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő benne van a csapatban, és a helyes arányokat szeretné biztosítani számára, és nem a szórakozástól akarja megfosztani, akkor a kapcsolat meg fog változni, és a szülői ráhatás kedvezőbb lesz, mint azt gondoltuk volna.