Milyen a halál a gyerek szemszögéből?

Milyen a halál a gyerek szemszögéből?

Halottak napja alkalmából óhatatlanul is előkerülhet a halál kérdése a családban. De vajon miképpen kell vagy lehet megmutatni az elmúlást? Kell-e erről beszélni? És ha igen mit, hogyan mondjunk? És hogy éli meg ezt a kérdést a gyerek?

“Amikor gyerek voltam, nem vittek el a Dédim temetésére a szüleim, nehogy rosszul érezzem magam. Kisiskolás voltam és volt hozzá egy markáns viszonyom, tudtam, hogy többet nem lesz velünk. Ahogy előtte is pontosan tudtam, hogy mennyire öreg. Mégis nem volt „nekem való” egy temetés. Később, a Nagypapám halálakor már tizennégy évesen, volt alkalmam jelen lenni a gyász pillanataiban, mégsem beszélt erről senki, leginkább a mély döbbenetre emlékszem, amikor váratlanul meghalt. Egy űr volt bennem, és a hittanos tanulmányaim magyarázata, ami persze nagyon megnyugtató volt” – írta a szulo2pont0.hu szerzője.

A gyerekeket kicsi koruktól érdekli, mi a halál és mi van utána

Minden gyereknél eljön a kérdés, hogy mi van a halál után. Már egészen kicsi korban konkrétan foglalkoztatja őket. És nyilván nincs rá egymondatos válaszunk. De fontos, hogy ha jelen van az életünkben a halállal, az elmúlással való viszony, ha őszinte beszélgetéseknek adunk időt és teret, akkor kevésbé marad nyitott kérdés, vagy legalábbis elfogadható, amit nehéz egyáltalán felfognunk is. Kell, hogy legyen személyes tapasztalása a gyerekeknek arról, hogy az érkezés és a távozás egy, a természettel járó ajándék és a nagy egész körforgásának a részeként, egy megnyugtató hullámzás. Ezt leginkább a családi történetekben tudják megélni.

A hagyományos nagycsaládokban, ahol több generáció élt együtt, napi szinten jelen voltak az öregek, láthatták a gyerekek is, miként alakul át az ember, hogyan változik meg, milyen a kilépő ebből az életből.

Egy másik kötelék

Ma mintha nehezebben fogadnánk el, hogy az életünk végén meghalunk. És meghalnak a szeretteink. Legfurcsább, hogy mielőtt meghalnak, megváltoznak. Az egykor fényben, erőben és magabiztosságban élő emberek összemennek, kicsik lesznek és magányosak, bizonytalanok, nem életre valók. A mi szemünkben egy alacsonyabb minőségen élnek, pedig csak láthatóan meggyengültek a földi életet tartó szálak, és egy másik kötelék kezd erősödni. Olyan ez, mintha valaki elköltözik, és felszámol maga körül mindent, lassan, szisztematikusan csomagol, egyre kevesebb részt tölt be ebben a világban. Ahogy veszti el a magabiztosságát, az élethez igazított rutinját, ahogy a felnőtt, határozott emberből átalakul valami könnyedebbé, valami megfoghatatlanná. Ha van olyan szerencsénk, hogy valakivel közösen élhetjük meg ezt az időszakot, akkor is valami ösztönös „ügyezésbe” fogunk körülötte. A felmerülő problémákra válaszokat, megoldásokat keresünk. Átalakítjuk a körülményeket, Dédi felkerül a megoldandó ügyeink napi listájára. Intézni az orvost, az ápolót, a gyógyszert, a telefont, intézni, hogy szeretjük, ne felejtsük el meglátogatni. Van-e ebédje, ruhája, megfelelő körülménye.

Rossz érzésem van, mert a sok ügyintézés között mintha elfelejtenénk velük lenni. Pedig épp ez volna, amin keresztül megértheti a gyerek is az elmúlást, az átalakulást. Nem mindegy, hogy a halállal, mint egy rossz, kerülendő, egyben megoldandó ügyek garmadát hozó jelenséggel találkozik, vagy támogató, együttlétet jelentő időszakkal. Ha elkísérjük az öregeket az életük utolsó szakaszán, az azt jelenti, hogy van időnk meghallgatni. Nem kell meggyőzni arról, hogy még lehet másképp. El kell kísérni az úton egészen addig, amíg lehet, és nem szabad csüngeni rajta, hátráltatni. Valahogy ezt kellene megmutatni. Apró kis örömöket szerezni. Közös fotót készíteni. Ülni a napon, és bevésni az összes közös emléket. Felidézni a régieket, és újakat létrehozni, még amíg lehet.

A halottak napja arról szól, hogy gyertyát gyújtunk a közösen töltött napok emlékére. Meghittséget és vidámságot hozva a házba. Abban a gyertyalángban rákacsintani a másikra, egymásra, magunkra.

A cikk folytatása a szulo2pont0.hu oldalon olvasható.