„Mindig a cselekedetet minősítsük, ne magát a gyereket”

„Mindig a cselekedetet minősítsük, ne magát a gyereket”

Tanuni lehet – és kell – a jó szülőséget, hiszen az automatikusan aktiválódó mintáink vagy rögtön a jó szülőséghez vezetnek, vagy pedig javításra szorulnak. Emellett lehet, hogy ami velünk működött, a gyerekünknél hatástalan. Ráadásul pedig a világ változásaival is új kihívásokkal szembesülünk.

A szülői elvárások sokfélék lehetnek, míg egyik szülő bőven megelégszik azzal, ha a gyerekét boldognak látja, addig a másik szülő a maximumot kívánja kihozni a gyerekből, anélkül, hogy az ő érzéseire és igényeire odafigyelne.

Az uveghegy.com oldal Peer Krisztina klinikai gyermek szakpszichológust kérdezte erről az úgy gondoljuk, sokakat érintő problémáról. A szakember szerint “ha azt gondoljuk, mondjuk, hogy a jó szülőséget nem kell tanulni, az velünk születik, akkor ez sokakban rettentő szorongásokat indukálhat. Minden egyes alkalommal, amikor nem hoz jó döntést, amikor bántja a gyerekét szóval, tettekkel, amikor a legrosszabbat gondolja a saját gyerekéről – mert az természetes, hogy egy szülő nagyon sok mindent fantáziál a saját gyerekével kapcsolatban – , akkor még önmarcangolásba is kezdhet, hogy lám, én nem születtem jó szülőnek.

Továbbá ha velünk született adottságként tekintünk rá, azzal azt is mondjuk, hogy nem tudunk rajta változtatni. Pedig dehogynem.

A mintát alapvetően a szüleinktől (nevelőszüleinktől, nagyszüleinktől stb.) vesszük, azoktól, akik felneveltek. Ezek a minták nagyon mélyen belénk égtek. Ott vannak minden egyes mozdulatunkban, hanglejtésünkben, szófordulatunkban. Ezek a minták gyakran automatikusan aktiválódnak, amikor a gyerek helyzetbe hoz minket szülőként. Ugyanakkor nagyfokú tudatossággal igenis megváltoztathatóak, vagy éppen tovább vihetőek, ha azt tartjuk helyesnek”.

Tehát a bennünk rögzült nevelési elv, ha hibásnak ítéljük, egy kis tudatossággal átprogramozható.

Pontosan. Ehhez az szükséges, hogy felismerjük és azonosítsuk  a saját működésünket, annak problémás elemeit és tudatos odafigyeléssel változtassunk rajta. Ez persze nem könnyű, az önismeret és a kitartás sokat tud segíteni ebben.

Visszatérve az előzőkhöz, a túl nagy szülői elvárás, a kényszer milyen pszichológiai problémákat eredményezhet a későbbiekben?

Ha egy szülő olyan elvárásokat támaszt a gyermeke felé, amiket az a képességeihez mérten nem tud megugrani, akkor szorongás keletkezik benne. Egy egészséges, számára elérhető kihívás egy gyereknek sem árt, sőt, ez biztosítja sok esetben a fejlődés, a tanulás lehetőségét. De ha ez a cél irreális és nagyon távoli, az frusztrációt okoz. A frusztráció pedig fokozhatja a szorongást és mindenféle viselkedési problémába torkollhat. Az, hogy éppen milyen pszichés problémához vezet, sok mindentől függ: a gyermek temperamentumától, a meglévő megküzdési stratégiáitól, a környezet reakcióitól, a korábbi tapasztalataitól stb.

Az azonban általánosságban elmondható, hogy egy gyerek (főleg ha testvérei is vannak), igyekszik a szüleinek megfelelni, a szeretetükért küzdeni, miközben monitorozza a szülőjét. Ha azt látja, hogy a szülő örül, ha jó jegyet hoz, megdicséri ezért, akár elviszi fagyizni, akkor ezzel megerősíti azt a gyerekben, hogy a jó jegyért jár a szeretet, törődés. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne dicsérjük a gyereket, ha ügyesen teljesít, de fontos, hogy ne csak azért dicsérjük. És amennyire csak lehet, mindig a cselekedetet minősítsük, ne magát a gyereket, így a tevékenységet erősítjük meg. (“Nagyon ügyesen, alaposan felkészültél erre a dolgozatra, a sok tanulás meghozta az eredményét, gratulálok, büszke vagyok rád!” – Azért vagyok büszke rád, amit csináltál, vagy éppen azért haragszom, amit csináltál, nem azért, amilyen vagy.) Gyakran mondom a szülőknek is, hogy nincs rossz gyerek, csak rossz cselekedet.

Ha mindezt a szülő elméleti szinten meg is érti és el is fogadja, a gyakorlatban nem szorul háttérbe?

Előfordul, persze, hogy nem vagyunk mindig nagyon tudatos szülők. Én sem. De erről szól a szülőség: folyton tanulunk valamit magunkról és a másikról azért, hogy jobbak legyünk.

Mégis, mit tehet az a szülő, aki a gyerekét, teszem azt, orvosnak vagy ügyvédnek szánja, de aztán kiderül, a gyerek képességei ezt nem teszik lehetővé. Hogyan juthat túl a csalódottságán úgy, hogy a gyermek ne sérüljön?

Hát, talán akkor kellene ezzel a kérdéssel foglalkoznia, amikor először megfogalmazódik benne, hogy minek szánja a gyerekét. Nem kell semminek szánni, majd a gyerek eldönti, mi szeretne lenni. Persze óhatatlanul is belekúszik majd ebbe a döntésbe a szülői minta (ha a szülők egyetemet végeztek, valószínűleg ő is szeretne), az addigi nevelés. Az is előfordulhat, hogy a gyerek szándékosan a szülői terelgetés ellen megy, ez is jelzés értékű lehet a szülők számára.

Ezért inkább preventíven érdemes a témához nyúlni: mennyire vagyok én szülőként elégedett a saját életemmel, szakmámmal. Vannak-e sikereim, barátaim, hogyan érzem magam a bőrömben. Ha én jól vagyok, a gyerek is jól lesz. Ha én elég jónak gondolom magam, az önértékelésem is megfelelő, akkor nem akarom a gyerekben kiteljesíteni a meg nem valósult álmaimat. Ha pedig ő is tanár lesz, mint én, minden nyomás ellenére, hát örüljek annak, hogy a szakmámat kellő tisztelettel és szeretettel tudtam felé képviselni.

A cikk folytatása az uveghegy.com oldalon olvasható, ide kattintva.