Tiltás és engedelmesség

Tiltás és engedelmesség

Mogyorós Vera, pszichológus szakértőnk írása

„Egyszer a kisfiam, amikor még alig tudott járni, gombostűimet akarta megkaparintani. Rémülten tettem a tűpárnát olyan helyre, hogy ne tudja elérni, és ezt mondtam: „Ezt nem szabad.” A kicsi le akarta venni a tűpárnát, és keservesen sírt, amiért ez nem sikerült neki. Minél inkább próbáltam őt megnyugtatni, annál dühösebb lett. Végül a földre vetette magát, kézzel-lábbal rúgkapált maga körül.”

Bizonyára minden szülő került már ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe. „De hát mégsem adhatom oda neki a gombostűimet!”- gondoljuk ilyenkor teljesen érthető módon. De vajon próbáltunk-e már belehelyezkedni ezekben a pillanatokban a gyerek szerepébe? Ha a gyerek számára elérhetetlen helyre tesszük azokat a dolgokat, amiket nem szabad megkaparintania, akkor valójában erőszakot alkalmazunk. Kihasználjuk, hogy a gyerek kicsi és gyenge, és ezáltal tesszük lehetetlenné, hogy megcsinálja, amit szeretne.

A kisfiú ott áll a polc előtt, felfelé nyújtogatja a kezét, és úgy érzi, hogy legyőzték. Anyja szándékosan olyan magasra tette az oly kívánatos, tarkabarka gombostűket, ahol ő nem érheti el. Ugyanaz a mama, akiről azt gondolta, hogy a fiacskája kedvéért mindent megtesz, most elveszi tőle azt, amit annyira szeretne. Tehát nem lehet a mamára számítani? Egész lényét a kétségbeesés és harag tölti el. A kiváltó okot, talán már rég elfelejtette, már csak a megingott bizalom az, ami a kisembert kínozza.

Előbb-utóbb mégis minden gyermek megtanulja a szabályokat, melyekkel nap mint nap találkozik. Az a gyermek, akinek elmagyarázták, hogy mit miért szabad és miért nem szabad, akinek segítettek megérteni a szabályokat, a tilalmakat, úgy érzi, hogy nem kényszerítették semmire, így a saját elhatározásából cselekedhet. Az a gyermek viszont, aki kényszerítő eszközök hatására, vagy esetleg a veréstől, büntetéstől való félelmében teszi meg, amit szülei követelnek tőle, lehet, hogy szófogadónak tűnik, ám a látszat csal. Ez a kikényszerített látszatengedelmesség nem őszinte, valódi szófogadás. Míg az igazi engedelmesség épp akkor nyújt kellő védelmet a gyerek számára, ha felügyelet nélkül van, addig a kényszer alatt álló gyermek legfeljebb a felnőtt jelenlétében teszi meg azt, amit kell. Ha egy ilyen látszólag engedelmes gyerek egyedül marad, gyakran valami rosszat tesz, és engedetlenségével életveszélyes helyzetekbe sodorhatja önmagát.

„Másnap ismét nehéz helyzetbe kerültem, de egészen más taktikát választottam- mondja az édesanya. A férjem reggel otthon felejtette az óráját. Én csak akkor vettem észre, amikor megláttam, hogy az értékes óra fiacskám kis praclijában himbálódzik. Az első pillanatban elfogott a félelem, hogy micsoda jelenet következik majd megint, ha a gyereknek ide kell adnia az órát. Aztán halvány reménnyel így szóltam: „Ez apa órája, ehhez nem szabad nyúlnunk. Mit gondolsz, hova tegyük, hogy apa megtalálja, amikor haza jön? Hogy fog majd örülni, ha meglátja, hogy milyen ügyesen vigyáztál rá!” Kisfiam a zongora tetejét választotta, így felemeltem őt, hogy felérje a zongorát, és mondtam, hogy tegye le az órát. És ő le is tette. Sugárzott a boldogságtól, hozzám simult, mintha hálás lenne nekem. Napközben többször meg kellett néznünk együtt az órát, hogy ott van-e a helyén. Amikor este apa hazaért, a kicsi izgatottan ráncigálta a szobába, és büszkén mutatta az órát a zongorán.”