Hogyan köszönhetem az életem a magyartanáromnak

Hogyan köszönhetem az életem a magyartanáromnak

A nyolcvanas évek elején érettségiztem a budapesti Móricz Gimnáziumban. Akkor még a mai Baár-Madas épületében, és a pártelit, valamint rózsadombi flancosék gyerekei jártak oda – és meglepő módon szabadelvű oktatás folyt, legalábbis egy csomó tanárt engedtek “normálisan” tanítani. Ott volt könyvtáros és magyartanár Győri János tanár úr, akkor még fiatal kisgyerekes családapa (a lánya, Noémi, fuvolaművész lett). Megható történet a Joszo.hu oldalról.

Akkor indult az úgynevezett “fakultációs tanterv” és ő tartotta az emelt szintű magyarórákat. “Extrém módon” – legalábbis abban az időben extrémnek számító módszerrel.. Nem használtunk például tankönyvet. Az irodalmi anyagot megbeszéltük, tehát nem ő adott elő és kért számon, hanem korrekt párbeszéddel teltek az órák.

Harmadikos koromban Ady: Fekete zongora című versét kellett (volna) elemezni, engem szólított fel. Én meg mondtam hogy én ezt nem tudom. Miért? Mert szerintem ez egy marhaság. Így. De nem a várható egyesüljlefiamkifelé következett, hanem – bár kissé meglepetten – újabb kérdés: miért?

És elmondhattam. Minden retorzió nélkül. Következő nap lehívatott a könyvtárba és tovább kérdezte, hogy miért gondolom/látom így a dolgokat. És kvázi különórákat adott – ahol arra volt kíváncsi – de tényleg! – hogy mi van az én fejemben, mi van a kamasz álarcom mögött…

Az írás folytatása a Joszo.hu oldalon olvasható.