Walking dead, avagy teher alatt nő a kamasz?

Walking dead, avagy teher alatt nő a kamasz?

 

“Nem szeretem a német órákat” dörgölte az orrom alá kissé durcásan az egyik negyedikesem. Szíven ütött a kritika, mert egész addig az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. “De miért?” csúszott ki a béna kérdés a számon és egy emberként kíváncsian vártuk a fáradt szemeivel huncutul somolygó kisembertől a könyörtelen leleplezést.

“Azért, mert mindig van feladat és meg is kell csinálni.” Ez igaz, konstatáltam magamban és nagyon koncentráltam, hogy el ne nevessem magam komoly kis képét nézve, mert tudtam, hogy ha most nevetek, soha többé nem lesz velem őszinte.

Inkább tovább ütöttem a vasat. “Engem legalább szeretsz?” futottam vakon a szakadék felé. “Nem.” forgatta a meg a kést a szívemben. “De miért?” Kérdeztem ismét, lefagyva. “Mert te adod a feladatot, de csak ezért, egyébként igen.” Aztán kiderült, hogy a tanító nénire is haragszik hasonló okokból és felsorolta az összes nem készségtárgyat, amit a némettel együtt szíve szerint kukázna. Ekkor már ő is nevetett és én is a többiekkel. Végignéztem rajtuk. Ötödik órájuk volt aznap, nekem a nulladikkal már a hatodik. Nagyokat ásítoztak, láthatóan kimerültek.

Nem csupán ők. Saját osztályom nyolcadikos. Sosem felejtem el, ahogy ötödikben elveszetten bóklásztak a főépület folyosóin a termeket keresve. Fenyőfaként tele aggatva cipeltem utánuk gitárt, görkorit, kabátot, sapkát, sálat, kulacsot, tesicuccot állandóan, mert nehezen szokták meg, hogy szünetekben vándor létet kell folytatniuk.

Belesimultak a rendszerbe, felnőttek és védőszárnyaim alatt már csak egy teendőjük van, írni egy jó felvételit, ami így iszonyú egyszerűen hangzik. Kétszer hatvan perc januárban, amin ha drámaian akarok fogalmazni, a jobb gimnáziumokba igyekvők jövője múlhat. Tizennégy évesen. Igyekeznek minél jobban felkészülni a heti 33 órájuk mellett, hiszen aki emelt óraszámú nyelvi csoportban tanul, annak ennyi a penzum.

33×45 perc. Háromszor van hét órájuk, igaz ebből egy osztályfőnöki és egy etika nulladikban velem, ahol a hajnali közös meditációra rászoktatva őket kiválóan meg tudjuk váltani a világot, vagy nem, ha éppen csak kornyadni van kedvünk, vagy ha éppen elfelejtek bemenni, mert bevallom az én fejem is kápos és erre is volt példa nem is olyan régen.

Fáradtak. Zombi állapotuk kialakulásában folyamatosan keresem saját felelősségem, hiszen életük legnagyobb idejét kitöltő helyszínének én is hajcsára vagyok.

Az írás folytatása – arról, hogy a gyerekeket is nyomasztja a felelősség, hogy szoronganak, hogy miért olyan “zárt kagylók”, és hogy néha hagyni kell őket hibázni – a Pöttyöslabda oldalán, ide kattintva.