A tanár, aki végre másképp néz a „kezelhetetlen” gyerekekre

A tanár, aki végre másképp néz a „kezelhetetlen” gyerekekre

A sorból kilógó, kezelhetetlennek bélyegzett gyerekek gyakran azért nem találják meg a helyüket az iskolában, mert egyszerűen nem jut rájuk figyelem, és nem veszik észre, milyen különlegesen jár az agyuk. És persze, mert (sokszor éppen emiatt) képtelenek beilleszkedni az elvárt rendbe.

Sokan közülük „oktatási menekültek lesznek”, akik iskoláról iskolára járnak. Kerényi Katát, a Zöld Kakas Líceum szakközépiskola tanárát viszont lenyűgözi a sajátos észjárás, és nem fél attól, hogy teljesen megbízzon egy korábban már minden iskolában megbízhatatlannak ítélt gyerekben – írta cikkében az nlcafe.hu szerzője.

A fiatal és vagány tanárnő sokáig egyáltalán nem készült pedagógusi pályára, főleg, hogy a szülei is tanárként dolgoztak, végül mégis itt találta meg a helyét, bár hangsúlyozza:

“Annyiban elszakadtam a családi hagyományoktól, hogy a szociális-társadalmi vonal mindig jobban érdekelt, mint az, hogy kinek miből hányast kell adni. Azóta is azt gondolom, hogy a tananyag az csak egy része az együttműködésnek, sokkal fontosabb, hogy valaki úgy lépjen ki érettségivel a kezében az iskolából, hogy tisztában legyen a saját képességeivel és lehetőségeivel, és legyen energiája új dolgokba belevágni”.

Kata iskolájába gyakran érkeznek úgy a diákok, hogy már teljesen megcsömörlöttek az iskolarendszertől, több intézmény kivetette őket, és ők is éppen eléggé utálnak már mindent, ami i-vel kezdődik.

Számos oka lehet

Ennek oka lehet tanulási vagy magatartászavar, sajátos életritmus sport vagy zene miatt, vagy az, hogy egyszerűen nem tudják elviselni a közoktatás merevségét, amelyben már eddig is sok kudarc érte őket. Ilyenkor kell felépíteni a bizalmat, és megtalálni a hangot, ami nem mindig könnyű, de Katát éppen ez érdekli:

„Azokkal a gyerekekkel, akikkel most dolgozom, valahogy megtaláltuk egymást: szót tudunk érteni egymással, és ráadásul ami másoknak az agyára megy, az engem sokszor szórakoztat. A problémákban pedig inkább kihívást és tanulási lehetőségeket látok. Lehet, hogy csak nem szeretek unatkozni? Nekem tetszik, ha valaki kicsit kitekerten gondolkodik, és olyasmik jutnak eszébe, amik másnak még véletlenül sem. Ebből persze adódnak vicces helyzetek. Egyszer például egy feladatlapon azt kértem a gyerekektől, hogy egy hosszabb szöveg tartalmát foglalják össze öt pontban. Az egyik diák rajzolt öt darab pöttyöt. Rövid habozás után maximális pontszámot adtam a feladatra, hiszen megoldotta: ott volt az öt pont, és honnan tudhatom, hogy mi volt belesűrítve? Ennél tömörebben nem lehet semmit összefoglalni, nem?”

Eleinte mindenre az a válasz, hogy »én ehhez hülye vagyok«. Időre van szükségünk mindannyiunknak: a gyerekeknek ahhoz, hogy megnyugodjanak, és elhiggyék, hogy az iskola nem feltétlenül büntetni és számon kérni akar, nekünk, tanároknak pedig ahhoz, hogy megismerjük őket, és megmutathassuk egyenként nekik, ki miben ügyes. Persze van olyan is, akinek elfogy a türelme, és feladja, mielőtt ez sikerül. De vannak nagy visszatérőink is, akik egyszer már otthagyták az iskolát, és évek múlva jönnek vissza, hogy befejezzék.

Lehet, hogy csak egy pici figyelem hiányzik

Pedig sokszor elég egy kis figyelem és megértés, és a hatékonyság egyből nő. Így történt például Kata egy hiperaktív diákjával is.

„Volt olyan tanítványom, aki egyszerűen képtelen volt egy helyben végigülni egy tanórát. Bármilyen iskolába járt, ez mindenütt gondot jelentett. Próbált ő figyelni, de egy kis idő elteltével mehetnékje támadt, és onnantól semmi más nem járt az eszében, csak az, hogyan szabadulhatna ki a teremből. Mi úgy oldottuk meg a problémát, hogy minden tanárunk megengedte, hogy bármikor felpattanhat és kimehet, mozoghat egy kicsit, aztán megnyugodva visszajöhet. Illetve, ha ő maga nem vette észre, hogy kezd feszült lenni, de mi igen, akkor szóltunk neki, hogy fusson egy kört. Ez nem a klasszikus rosszalkodás miatti teremből kizavarás volt, hiszen vártuk vissza. Aztán egyre több időt tudott megülni a fenekén, és a végén leérettségizett, ami már több órás koncentrált figyelmet igényelt.”

A nagy osztályokban sokszor csak a túlélésre játszanak

Felvetésemre, hogy ezt lehet, hogy nem lenne olyan bonyolult megcsinálni akár egy sima általános iskolában sem, Kata azt mondja, talán tényleg nem, hiszen csak „egy pici plusz figyelem kellene, és bizalom a diákban, hogy mondjuk nem lép le, hanem tényleg visszajön. De egy harminc feletti létszámú osztályban sokszor a tanár és a diákok is túlélni igyekeznek, nem jut egyéni figyelem, és a diákok hamar megtanulják, hogy jobban járnak, ha inkább nem kérnek semmit, mert az plusz nyűg a tanárnak és az osztálytársaknak is.”

A cikk folytatása az nlcafe.hu oldalon olvasható!

(kiemelt kép: nlcafe.hu)