Az iskolai zaklatást a felnőttek tartják életben

Az iskolai zaklatást a felnőttek tartják életben

Ezt valahogy mi felnőttek együtt hoztuk össze generációk alatt és most közösen kell azon dolgoznunk, hogy jobb legyen a gyerekeinknek. Van módszer a zaklatás leállítására!

A gyerekek 20 százaléka havonta többször átéli a bántalmazást az iskolában. Ez megdöbbentően sok és dacára a rengeteg szakirodalomnak, előadásoknak, amiket a szülők és pedagógusok ebben a témában elérhetnek, azt tapasztaljuk, hogy ez az arány folyamatosan növekedik. Adler Katalin tanárként végzett, tanított, majd 6 évig dolgozott gyermekjóléti szolgálatban most pedig a Békés Iskolák programban arra tanítja a gyerekeket és a velük foglalkozó szakembereket, hogy ne fordítsák el a fejüket. Mert a bántalmazás felismerhető és mindannyiunk felelőssége, hogy megelőzzük és kezeljük azt. De mit tehetünk? A gyereksorsok.blog.hu oldalán megjelent interjúból idézünk.

Egy 2015-ös felmérés szerint a magyar iskolákban minden ötödik gyereket zaklatnak a társai. A Békés iskolák Iskolák programon keresztül is hasonló arányokkal találkoztok?

Nagyon elterjedt az iskolai bántalmazás sajnos, a gyerekek magukban hordozzák és pont a kevésbé látványos dolgokat. A pedagógusok és a szülők is hajlamosak felkapni a fejüket a verekedésre, fizikai bántalmazásra, és a többit elbagatellizálják.

Legfrissebb élményem, hogy egy átlagos iskolában a gyerekek 20 százaléka naponta vagy hetente többször átéli a bántalmazást. Ez megdöbbentően sok.

A leggyakoribb a verbális agresszió, de ez legalább annyira fájdalmas és bántó tud lenni, mint a fizikai bántalmazás. Megszégyeníteni, kicsúfolni a másikat a többiek előtt, ez maradandó nyomot hagy egy gyerekben, és egyébként a felnőttekben is.

Kinek kellene tennie az iskolai bántalmazások ellen?

Ezt valahogy mi felnőttek együtt hoztuk össze generációk alatt és most közösen kell azon dolgoznunk, hogy jobb legyen a gyerekeinknek. Amikor elkezdünk egy osztálynyi gyerekkel foglalkozni és kérjük őket, hogy osszák meg velünk az élményeiket ebben a témában, az az érzésem, mintha megnyitnék egy feszülő zsákot. A gyerekek rengeteget beszélnek és nagyon bántja őket minden ilyen helyzet, és az is, hogy nincs erről komolyan szó az iskolában.

Azt gondolom, hogy a zaklató helyzeteket az olyan téveszmék is fenntartják, amit a felnőttek működtetnek. Például ki ne hallotta volna már, hogy “ugyan, ez a gyerekkor velejárója, én is kibírtam, ne törődj vele, okos enged, szamár szenved,…”.

Vagy amikor egy tanár vagy óvónő széttárja nekem a kezét és azt mondja arról a gyerekről, akit a társai amiatt csúfolnak, mert idegesítő vagy furcsán viselkedik, hogy “de hát tényleg idegesítő és fura”, és ezzel el van az egész részükről intézve. A bántalmazás azért terjedhetett el és része még mindig a gyerekek mindennapjainak, mert mi felnőttek nem tudjuk a helyén kezelni, nem ismerjük fel a jelentőségét.

Nehéz lehet egy pedagógusnak azt megélnie, hogy bántalmazás van az osztályában és túltennie magát azon, hogy ez nem az ő hibája, neki észre kell vennie és kezelni.

Persze, de egy ilyen helyzetben nem az a fontos, hogy ki hibázott, hanem az, hogy levonja a pedagógus ebből a következtetéseket és megbeszéljék a gyerekekkel a történteket. Ezért is elengedhetetlen, hogy a tanári kar értse, mi a különbség egy vita és a bántalmazás között. Minden bántalmazásnak három ismérve van, ha ezek mind fennállnak, akkor biztosan tudhatjuk, hogy valaki sérülni fog. Ez a szándékosság, a rendszeresség és az erőfölénnyel való visszaélés, vagyis amikor rendszeresen megalázom a másikat. A konfliktus egyenrangú felek között történik, akik a saját igazukat védik, de mindig van egy konkrét ok, ami kiváltja. A bántalmazásban nincs valós indok, ez csak egy eszköz arra, hogy megszerezzem a hatalmi fölényt a közösségben. Emiatt kulcsszerepe van a közösségnek, a szemlélőknek, akik végignézik a bántalmazást, mert a bántalmazó valójában nekik produkálja magát, az ő elismerésükre vágyik, előttük akar presztizst szerezni. A szemlélőkben kell tudatosítani, hogy fellépjenek és leállítsák. Ha a gyerekek tudatosak ebben, azt mondják, hogy “hagyd abba, ez nem menő”, a bántalmazó azt fogja érezni, hogy a viselkedéséért nem kap jutalmat a közösségtől, és leáll, hiszen nem éri el a célját.

Hogyan veheti észre a láthatatlan bántalmazást egy tanár?

Én a bizalmi kapcsolatban hiszek a pedagógus és gyerek között. Mivel a bántalmazás lételeme, hogy mások tudjanak róla, mindig vannak szemlélők az osztályban. Amerikában az egyik felmérésből kiderült, hogy az iskolai bántalmazások 90 százaléka kortársak előtt zajlik, amikről a felnőttek 60-65 százaléka tud is, ennek ellenére évekig tart. Mert ugye tudjuk, ahogy a mondás is tartja, “ami nem öl meg, az megerősít”. Mennyi ilyen baromságot hallunk nap mint nap, amiben mi is felnőttünk?

Mit tehet a tanár vagy a szülő, ha megtudja, hogy a gyereket zaklatják?

Ha ilyen történik, minden esetben a büntetés helyett az ún. resztoratív vagy helyreállító technikát javasoljuk, amikor a bántalmazó jóváteheti, amit elkövetett.

A büntetés nem állítja meg a bántalmazót, csak ügyesebben csinálja majd, ezért fontos, hogy megértse, mit követett el és amennyire lehet helyre hozhassa ezt a közösség előtt, vállalva a felelősséget a tetteiért.

És ismét ki kell emelnem a felnőttek felelősségét, tudni kell, hogy mi a különbség az árulkodás és a segítségkérés között. Felejtsük már el, hogy ha valaki bántalmazást lát és arról szól a felnőttnek, akkor azt árulkodásnak hívjuk. Nagyon sokszor ezt kapják a gyerekek, mert szólnak a csúfolódásról, mi pedig azonnal leteremtjük őket, hogy “jaj ne árulkodj!”. Csodálkozunk, hogy többet a gyerek nem fogja elmondani?

Hogyan reagálnak a helyzet ilyen megoldására a tanárok és a gyerekek? Mikor van vége a zaklatásnak? A cikk folytatódik a gyereksorsok.blog.hu oldalon.