Keze sincs, lába sincs, talán még nem is lát, és mégis boldog…

Keze sincs, lába sincs, talán még nem is lát, és mégis boldog…

Én vajon képes lennék így is boldog lenni? Van olyan ember, aki sérültsége, hiányosságai ellenére képes még így is nevetni? Viccelődni? Mi több, embereknek hitet adni?

Igen, van ilyen ember, vannak ilyen emberek.

Emlékszem arra, amikor valaki felhívta a figyelmemet Nick Vujicicra, és megnéztem egy előadásának részletét. Aztán az egészet. Utána már kerestem, hol van még több hasonló videó róla, vele. Egy ilyen rendezvényének tudósítása kapcsán, amikor egy osztálynyi gyerekkel együtt néztem és hallgattam a mindig mosolygó, vidám kezesincs-lábasincs embert, olvastam a Nem Adom Fel Alapítvány nevét, és hamarosan láttam az arcokat is, figyeltem az embereket. Akkor még nem tudtam, hogy hamarosan az alapítvány szakmai koordinátorával, Csorba Csabáné Évivel lesz módom beszélgetni erről egy érzékenyítő tréning kapcsán.

A Felelős Szülők Iskolája a boldog gyerekek misszióját tűzte ki zászlajára, ezért fontos számunkra minden nevelő, érzékenyítő folyamat, tréning. Milyen személyes kötődésed van a Nem Adom Fel érzékenyítő tréninghez?

14-15 éves koromra nyúlt vissza az egész előzménye. A tiszteletes úr elvitt minket vidéki otthonokba, ahol fogyatékos, emberek éltek. Ekkor döntöttem el, hogy sérült emberekkel szeretnék foglalkozni. Az életem kicsit másként alakult, hiszen főállású anyaként öt gyermeket neveltem fel. Véletlenek azonban nincsenek, mert Nóri lányom 15 éves volt, amikor elkezdett önkénteskedni a Nem Adom Fel Alapítványnál, és egyik alkalommal megkért, hogy segítsek nekik. Bekerültem a „körforgásba”, azóta változatlanul dolgozom az alapítvánnyal. Gyerekkori vágyam – 30 évvel később – teljesült. Fantasztikus emberekkel kerültem kapcsolatba.

Milyen céljai vannak az Alapítványotoknak?

Két célunk van.

Az egyik: nyílt munkaerő piacra szeretnénk segíteni ezeket a sérült fiatalokat, hiszen nekik is – ugyanúgy, mint egészséges társaiknak – végzettségük van. Emellett ők is eljárnak sportolni, élik a fiatalos életüket, családjuk van – vagy családot szeretnének. Támogatják őket személyesen vagy különböző eszközökkel, módszerekkel. Velük dolgozom, látom napról napra milyen fantasztikus eredményeket érnek el.

A másik cél: a társadalom szemléletváltoztatása. Nem kell ezektől az emberektől félni. Nem kell elfordítani a tekintetünket. Nyitott szívvel érdemes közelíteni feléjük, keresni a kapcsolódás és a találkozás lehetőségét.

Miért van szükség erre az érzékenyítő rendezvényre?

Nyitott szívvel közeledünk, az ilyen tréningek alkalmával megmutatjuk magunkat, megismerjük egymást. Abban bízunk, hogy a felnövő generációnak egészen más lesz majd az attitűdje, az elfogadás és a bátrabb közeledés nekik teljesen természetes lesz. Nem a félelmet, idegenkedést fogjál megélni. Azt szeretnénk, hogy az ő életükben ez eljöjjön. Nem „én világom, te világod van”, mi mindannyian egy világban élünk, és ebbe minden ember beletartozik, legyen az kerekesszékes, látássérült,értelmileg akadályozott személy, autista. Nekünk ez a szemléletünk, ezt szeretnénk továbbadni.

Milyen visszajelzéseitek, tapasztalataitok vannak az eddigi érzékenyítő tréningek után?

A visszajelzések nagyon pozitívak. A résztvevő gyerekek – legyenek kisebbek vagy nagyobbak – a tapasztaltak alapján képesek érző lélekkel, nyíltan közelíteni azokhoz az emberekhez, akik valamiért nem sorolhatók az egészséges emberek közé. Érzik, hogy lehet így is teljes életet élni. Tolerálják társaik másságát, segítőkészen viszonyulnak hozzájuk. Nem ritka az sem, hogy a könnyek is kicsordulnak egy-egy történet, egy-egy tapasztalás után. Mi ezeknek a reakcióknak örülünk, mert a szándékunk befogadásra talált. Talán az egyik legmegkapóbb visszajelzés egy gimnáziumból érkezett, szeretném idézni: „A mozgássérült emberek tényleg olyanok mint mi, attól még, hogy segítségre szorulnak ugyanúgy ők is emberek! Nekik is vannak dolgok, amiért izgulnak, nekik is vannak dolgok amiért szomorúak, nekik is van családjuk. Ez tényleg iszonyatosan sokat jelentett nekem és volt, hogy könnybe lábadt a szemem..”