Mit tegyek, ha az én gyerekem a „rossz diák”?

Mit tegyek, ha az én gyerekem a „rossz diák”?

Kedves Anyuka! Be tudna jönni az iskolába, hogy elbeszélgessünk a gyerekéről? Igen, róla. Merthogy verekszik, beszól, piszkálja az osztálytársait, zavarja az órát a viselkedésével!

Mit tehet a szülő, ha ez az üzenet várja a pedagógustól? Ha a diákoktól és a tanároktól is azt hallja, hogy az ő gyereke „rossz”? Tagadjon, lázadjon, védekezzen, bólogasson? Vagy van más megoldás is?

„Csaba jól emlékezett az első iskolai napra, amikor hétéves volt. Egy nagy, csempés, sötét épületbe vezették be húsz másik gyerekkel. Kézen fogva kellett járniuk a folyosón, és betanították nekik, hogy mindenkinek köszönjenek nagyot: Jóóó napot kííí-váá-nok! Majd beterelték őket egy terembe, ahol a tábla fölé hatalmas kép volt festve. Csabának nagyon tetszett. Sokáig nézegette. Egy várat ábrázolt, tornyokkal, lövészárokkal, meg egy külső várfallal, körben folyóval, pici felhúzható híddal. A vizet zöld mező vette körül. A szélén pedig egy mocsár terült el.

 

A tanítónő elmagyarázta, hogy ez a tudás vára, amit ők év végére mind be fognak venni, és hercegek és hercegnők lesznek. Mindenkinek kellett behoznia egy fotót magáról, amit a tanítónő felragasztott a mocsaras területre. Azt mondta, aki valami jót tesz vagy mond, az előre léphet egyet, mint a társasjátékban. Aki pedig valami rosszat tesz, azt eggyel vissza fogja helyezni.

 

Aztán elkezdődött az óra, amit újabb óra követett borzasztó rövid szünetekkel szabdalva. Múltak a hetek, majd hónapok, és a legjobbak már a belső várfalat döngették. Karácsony előtt egy-két lány már hercegkisasszonnyá vált. Csaba pedig ott állt a mocsárban. Ha sikerült néha egyet-kettőt előre lépnie, végül valamivel mindig elrontotta. Egyszer már a folyónál állt, éppen a hídra léphetett volna a következő jó válasszal, amikor megütött egy szemtelen gyereket, és a tanítónő mérgesen visszaragasztotta a fotóját a mocsárba. Akkor elhatározta, hogy ő aztán soha többé nem akar herceg lenni. Köp az egészre. Nincs szüksége nevetséges várakra.”

(Részlet Wéber Anikó: Az osztály vesztese című könyvből)

Az anyukák és apukák izgatottan érkeznek az iskolába. Ez az első szülői értekezlet az év eleje óta. Mindenki betódul az osztályterembe, és próbálnak bepréselődni a gyerekek helyére a padba. Aztán felnéznek a falra, ahol egy hatalmas képre ragasztva megtalálhatják a gyerekeik fotóját. Van, aki egy vártoronyról mosolyog vissza, de van olyan is, aki a várárokból vagy a mocsárból. Mit érezhet az a szülő, akinek a gyereke a sárban áll? Mit tehetne Csaba anyukája, aki azt hallja a tanítónőtől, hogy a fia „rossz” gyerek, mert verekszik, beszól, piszkálja a többieket?

Van, aki fellázad. Kitart amellett, hogy az ő gyereke márpedig nem rossz, nem tett semmit, a pedagógus túloz! Van aki, csak megszeppenve bólogat a panaszokat hallgatva, és otthon előveszi a gyereket, hogy miért viselkedik így az iskolában. De van más lehetőség is?

A szülő joggal mondhatja, hogy a gyerek nem „rossz”! Ez pedig nem jelenti azt, hogy a fejét a homokba dugja, és azt állítja, hogy a gyerekére vonatkozó panaszok légből kapottak. Mert ezek a tettek – verekedés, órai figyelmetlenség, beszólogatás – mind árulkodnak valamiről. Nem, nem arról, hogy a gyerek javíthatatlan csirkefogó lenne, hanem arról, hogy nem érzi jól magát a bőrében! Hogy valami olyan gondja van az iskolában, amire ő ezeket a válaszreakciókat tartja helyesnek. Esetleg a beszólásokkal szeretné titkolni, hogy ő valójában mennyire szorong, vagy a verekedéssel kompenzálni, hogy kilóg a közösségből. Számtalan oka lehet – és ezeket az okokat kell feltérképezni ilyenkor. Ugyanis nagyon fontos tudatosítani: az a gyerek, aki verekszik, zavarja az órát, nem örömében teszi, hanem azért, mert szintén rosszul érzi magát. A büntetés pedig ilyenkor nem célravezető. Azt kell megtalálni, miért viselkedik így, és azokkal a szituációkkal kellene kezdeni valamit, amik ilyen viselkedést váltanak ki belőle.

Legjobb, ha leülünk beszélgetni a pedagógussal, és együtt vizsgáljuk meg azokat a szituációkat, amikor gyermekünk másképp viselkedik, mint az átlag. Ha a gyermekünk tanárával valamiért nem találjuk a közös hangot, kérhetjük az iskolapszichológus segítségét is, aki belátogathat a tanórákra, és szintén – még egy szemszögből – megvizsgálhatja a problémás helyzeteket. A gyermekünkkel is beszélgethetünk, semmiképpen sem vádaskodva, a tanárnőtől hallott problémákat ismételve, hanem arról érdeklődve: Hogyan érzi magát a tanórákon? Mi tetszik neki? Mi az, ami zavarja az iskolában? Mi az, amit nem szeret? Kikkel barátkozik? Szerinte vannak-e ott olyanok, akik jól megértik őt? Milyennek tartaná ő az ideális iskolát? Hogyan érezné magát jobban?

Ha már sejtjük és megtaláltuk az okokat, arról is tudunk beszélgetni a pedagógussal, gyermekpszichológussal, miért ilyen reakcióval – verekedés, piszkálódás – reagál a problémás szituációra a gyerek? A fiúnkkal, lányunkkal pedig elindulhat egy beszélgetés arról is: miért gondolja, hogy ezek a tettek célra vezetőek? Képzelje magát annak a helyébe, akit megüt – hogyan érezheti ő magát? Mit tenne ő a helyében? Mit érezne, ha őt bántanák? Mit érez akkor, amikor megzavarja az órát? Amikor beszól a pedagógusnak?

Ha az osztályban már a gyerekünk fejére ragasztották a láthatatlan cetlit, amin ez áll: az osztály rossz diákja – nem lesz könnyű szabadulni ettől a szereptől, akkor sem, ha a gyerek szeretne változtatni. Ilyenkor nagyon fontos a közösség együttműködése és a pedagógus támogatása is. Tarthatunk rendkívüli szülői értekezletet, beszélgethetünk közösen a lehetséges megoldásokról és az osztályközösségről. Esetleg találhatunk olyan osztálytársakat, szülőket, akik szívesen segítenek. Ami a legfontosabb: rossz gyerek nem létezik. Vannak azonban bőven rossz szituációk, sok-sok iskolai stresszforrás és feszültség, amin közösen: pedagógusi és szülői összefogással lehet változtatni.

írta: Wéber Anikó

Kapcsolódó esemény: MÁS, mint a többi! – gyerek, iskola, tanulás MÁS szemszögből! – november 19.