Tilos megütni a gyereket. De hogyan fegyelmezzünk jól?

Tilos megütni a gyereket. De hogyan fegyelmezzünk jól?

„Amíg az én házamban laksz, az én kenyerem eszed, addig azt csinálod, amit mondok!… Fogadj szót, mert én azt mondtam!… Ha nem fogadsz szót, nem játszhatsz a tableten!… Ha még egyszer ezt csinálod, akkor rácsapok a kezedre!” – Ne így fegyelmezzünk!

Hányszor hallhattuk a fentiekhez hasonló mondatokat gyerekkorunkban szülőktől, nagyszülőktől, amikor tehetetlenek voltak amiatt, hogy nem pontosan azt és akkor tesszük, amit szeretnének tőlünk. Többek közt emiatt is nehezen találjuk a megoldást szülőként arra, ha a gyerekünk engedetlen. Hogyan találjuk meg azt a bizonyos arany középutat, hogy jól fegyelmezzünk?

Ezt a kérdést járta körül a Képmás Magazin írása.

Hogyan fegyelmezzünk büntetés nélkül?

Az erőszakmentes vagy más néven együttműködő, empatikus kommunikáció módszerét elsajátítva nagyobb eséllyel érjük el, hogy a másik, legyen az gyermek vagy felnőtt, saját indíttatásból, meggyőződésből végezze el az általunk kért feladatot.

Az empatikus, erőszakmentes kommunikáció négy alappillére:

1. Ténymegállapítás: ítélkezésmentes megállapítás megfogalmazása
2. Érzések: saját érzéseink, majd partnerünk érzéseinek felismerése
3. Szükségletek: saját, ill. partnerünk szükségleteinek beazonosítása
4. Kérés: megcselekedhető, konkrét kérés megfogalmazása

Az első és talán legnehezebb feladatunk, hogy az adott helyzetet tényszerűen lássuk, és elválasszuk előítéletünket a tényleges helyzettől. Lehet véleményünk róla, de ne mossuk össze azzal.

Nézzünk egy példát: Este a fürdőszobában engedjük a kádba a vizet, míg gyermekünk a szobájában van. Szólunk neki, hogy jöjjön fürdeni, de ő nem jön és nem is válaszol. Ha összekeverjük a véleményünket a ténnyel, ezt mondjuk: „Már megint nem figyel arra, amit mondok, biztos jól szétpakolt a szobájában és belemerült a játékba.” Ha csak a tényekre szorítkozunk, ezt állapítjuk meg: „Szóltam a gyermekemnek, hogy jöjjön fürdeni. Ő nem jön és nem válaszol.”

Miért érdemes szétválasztanunk a véleményünket a ténytől?

Mert nem tudhatjuk, hogy mit csinál a gyerek: lehet, hogy azért nem jön, mert lefeküdt a szőnyegre játszani, és elaludt. Vagy épp pakolja a játékokat, zörög és nem hallja, hogy szólunk. Vagy szeretne meglepni minket azzal, hogy összepakolt és várja csendben, mikor toppanunk be a szobába. Ha mi automatikusan rákiabálunk, hogy: „Miért kell nekem százszor szólnom, miért nem vagy képes végre szót fogadni?!” – a gyerek csalódott, zavarodott és szomorú lesz, és azt tapasztalja, hogy igazságtalanok vagyunk vele.

El is érkeztünk a második és harmadik alappillérhez, az érzésekhez és szükségletekhez:

Mit érzek én, amikor azt tapasztalom, hogy szólok és nem jön a gyerek?

Mire volna szükségem?

Vegyünk egy gyakori esetet: „Úgy érzem, a gyerek semmibe veszi, hogy mit mondok neki, és szándékosan ellenkezik. Kihasználtnak érzem magam. Arra vágyom, hogy végre azt csinálja, amit mondok neki!”
Ha az erőszakmentes kommunikáció szerint szeretnénk fogalmazni, akkor csak ilyen én-üzeneteket mondjunk, így fegyelmezzünk! Az érzéseinkért ugyanis csak saját magunk vagyunk felelősek, azaz rajtunk múlik kizárólag, hogy az adott helyzetben pontosan mit érzünk.

Sokszor nehéz megfogalmazni a valódi saját érzésünket. Ezért sokszor fogalmazunk úgy, hogy mások tettei alapján határozzuk meg az érzésünket, mint pl. „kihasznált”, azaz a másik kihasznál engem. Máskor pedig nem is érzéseket fogalmazunk meg, csak leírjuk a másik viselkedését: „a gyerek semmibe veszi, amit mondok”.

Szükségleteinknél pedig akkor hibázunk, ha a kérésünkkel keverjük össze azokat. Ebben a példában az már maga a kérés a gyerek felé, hogy csinálja azt, amit mondok neki. Lássuk, mi lehet egy helyes megoldás: „Fáradtságot, tehetetlenséget és frusztrációt érzek, mert pihenésre és együttműködésre vágyom.” Ezek után fogalmazzuk meg a megcselekedhető és egyértelmű kérésünket: „Azt szeretném, ha jönnél, amikor szólítalak a fürdéshez, hogy mindketten mielőbb mehessünk pihenni. Vagy szólj, ha mást csinálsz, és nem tudsz azonnal jönni.”

Ha azt mondanánk, amit szülőként sokszor mondunk is, hogy: „Ne legyél már ilyen neveletlen, ne kuksolj csendben a szobádban!” – akkor azt mondtuk neki, hogy mit NE csináljon, valamint kifejeztünk egy olyan általános kérést, amit mindenki másképp értelmezhet.

Ha mind a négy lépést betartjuk, sokkal valószínűbb, hogy a másik megérti a kérésünket, és teljesíti azt. Valószínűbb, de nem biztos! Ha úgy gondoljuk, ennek biztosan működnie kell, akkor jó eséllyel már nem kérés hagyja el a szánkat, hanem követelés.

A követelés pedig nyíltan vagy éppen burkoltan büntetést vagy rosszallást helyez kilátásba, ha a másik nem teljesíti.
Fontos, hogy miután tisztáztuk saját érzéseinket, szükségleteinket, gondoljuk végig vagy akár kérdezzük meg a másik érzéseit és szükségleteit. Az ő érzéseire és szükségleteire sose tényként gondoljunk, hiszen csak ő tudhatja ezeket. Ha sikerült kiderítenünk, érzésünk megfogalmazásakor már mindkettőnk igényeit figyelembe vehetjük, tehát még nagyobb az esély arra, hogy a másik teljesítse azt.

Hogy fegyelmezzünk jól? A teljes cikket a kepmas.hu oldalán olvashatod el.