Egyre több a kezeletlen mentális probléma az iskolákban

Egyre több a kezeletlen mentális probléma az iskolákban

A sokadik szakvéleményt, zárójelentést olvasom, amelyben az áll, hogy azt  javasolják a szülőnek, hogy szakember foglalkozzon a gyermekükkel, vagy keressék fel a területileg illetékes szakszolgálatot és ott kérjenek segítséget. Igaz, ugyanaz a szakvélemény néhány sorral korábban azt is leírja, hogy a szülő kért már az említett helyeken segítséget, de nem kerültek sorra.

 

 

Mint ahogy nem került sorra az elmúlt félévben egyetlen tanuló sem azok közül, akiknél javasoltuk a pszichológiai megsegítést. Tehát az történik, hogy a gyerekek jelentős része, 20-30%-a, küzd komoly pszichés problémákkal (szorongás depresszió, dührohamok, evészavarok, figyelemzavar), látjuk az iskolában, hogy romlik az állapota valakinek, jelezzük is a szülők felé. Aztán a szülő engedélyével megnézi az iskolapszichológus a gyereket, találkozik a szülővel is, és megállapítja, hogy szükség van terápiára. Javasolja a szakszolgálaton való folytatását a dolognak, hiszen ő nem végezhet terápiát.

Itt a gyereknek próbálnak valamikorra időpontot találni egy szakemberhez, ha kell, a családdal is foglalkoznak. Vagyis foglalkoznának, ha lenne hely, idő, időpont. Ehhez a szakemberek számát sokszorosára kellene emelni, mert így telnek el hónapok a meddő várakozással. Ez ma általános jelenség. Ami nem gond, ha az ember új autóra, bútorra vár, de itt emberéletekről van szó. Fiatalok mindennapi életéről.

A másik út persze a magánrendelés, ahol a szülő nagyon sokat fizet, ha tud. De a bajba jutott gyerekek egy része olyan családokból érkezik, ahol éppen komoly válság zajlik. Egzisztenciálisan, magánéletileg. A szülőknek nincs munkájuk, vagy éppen válnak. Esetleg egyszerűen nem engedhetik meg a havi több tízezres kiadást. Sőt mostanában az is általános, hogy a magánrendelőkben sincs már időpontja a szakembereknek, mert ők is túlterheltek.

 

 

A felnőtt világ értékválsága

Nem szeretném a pánikot kelteni – hiszen sajnos abból jut mostanában bőven -, de a felnőtt társadalom értékválsága földre küldi a gyerekeinket. Alig van az osztályokban 1-2 gyerek, aki nem élt át válást és kiegyensúlyozott családi életet él. A válások jelentős része finoman szólva sem békésen zajlik, persze ez még akkor is megvisel egy gyereket, ha a szülők békében döntenek úgy, külön folytatják. Attól azért a gyerek világa megremeg. A legtöbb diáknak nem egy otthona van, hanem hol az édesanyjánál van, hol az apukájától jön iskolába. Gondoljunk bele, milyen logisztikát igényel, hogy minden felszerelése, tankönyve, tornacucca nála legyen. Mekkora felelősség, stressz ez számukra. Mert akkor most hol is van az otthona annak a gyereknek?

Döbbenetes, amikor egy 10-14 éves tűpontosan felvázolja az otthoni konfliktusokat, a szülei viselkedésének hátterét anélkül, hogy kérdeznénk. Állsz a szünetben, ügyelsz és jön az órán feszült, káromkodó ,,elviselhetetlen” kiskamasz és halkan elnézést kér a viselkedéséért, de tudja tanárnő, otthon most nem túl jó a helyzet… Segítenél, de nem tudsz. Van a szülőnek elég baja, gondolod. De azért teszel egy próbát. Fölajánlod, hogy beszélgessen az iskolai pszichológussal, aki miután nem kezdhet terápiába, szakembert javasol. Szakembert, aki túlterheltség miatt nem elérhető.

Az is előfordul – nagyon gyakran -,hogy olyan súlyos a helyzet, hogy pszichiáterre lenne szükség, mert depresszió, szuicid gondolatok gyötörnek egy gyereket, vagy éppen a kamaszkori hormonrobbanás miatt a figyelemzavara lett számára és a környezete számára is elviselhetetlen. A mindennapos agresszív konfliktusoktól a diák, a tanár és a szülő is szenved. Pszichiátriai ellátáshoz jutni kellő gyorsasággal ma lehetetlen. Hónapok múlva kapnak a szülők időpontot. Pedig a gyerek itt és most szenved.

A szülő joggal dühös és minden konfliktusban a saját gyerekét védi, pedig a tapasztalat az, hogy egy verekedés már napok óta tartó beszólogatás, provokáció után robban ki. A gyerekek ugyanis nincsenek megtanítva arra, hogyan fejezzék ki a nemtetszésüket, miként reagáljanak emberi módon egy-egy szituációra. Kommunikációs készségeik siralmasan gyengék. Csúnyán, trágár kifejezésekkel beszélnek és azonnal robbannak. Érzéseikre nem ismerik a kifejezéseket, szókincsük minimális. Ezt az iskola nem tudja pótolni. Szociálisan nagyon sok gyerek nem alkalmas a közösségi együttlétre, együttélésre.

 

 

Van papír, vagy nincs papír?

A papíros gyerekek még csak-csak megkapják azt a fejlesztést, amit a rendszer számukra megadni képes jelen pillanatban. Ám rengeteg olyan tanuló is van, akit valahogy nem mértek föl. Nem jutott el odáig, hogy megnézzék. Vagy volt korábban papírja, de ma már nem érvényes. Levették róla a státuszt, így nem kap fejlesztést, könnyítéseket és görgeti magával a lemaradásait.

A ,,problémás” gyerek folyamatos kudarcot él át és állandó stresszben él. Frusztrációját pedig képtelen jól kifejezni, kiadni magából. Így próbálunk mi tananyagot tanítani egyre több lelkileg instabil, boldogtalan, dühös gyereknek, akik pedig csak egy kis megértésre, elismerésre vágynak. Közel férkőzni hozzájuk sokszor nehéz és nem is tudjuk, hogyan kell.

A tanár feladatkörét tekintve tanít és nem vállalhatjuk fel a pszichológus feladatait, mert nem az a dolgunk. Úgyhogy, amíg a rendszer felismeri, hogy milyen új tudással kell felvérteznie a tanárait, marad a reménytelen szakemberhez küldés és egy kedves mosoly, amely néha életeket tud megváltoztatni.