Meddig húzzuk az altatást?

Meddig húzzuk az altatást?

Hogyan vélekedik a gyermekpszichológus arról, hogy a végtelenségig húzzuk az altatást még a nagyobbacska gyerekünkkel is?

Gyakran keresnek meg azzal óvodás, kisiskolás gyerekek szülei, hogy a gyermekük nehezen alszik el. Vagy ha el is alszik, akkor azonnal felébred, ha kicsusszan mellőle az ágyból. Amikor megkérdezem, mégis mennyi idő elaltatni a gyereket, akkor a szülők teljesen természetesen válaszolják, hogy 1–1,5 óra.

Elkezdünk beszélgetni és kiderül, hogy hulla fáradtak, elegük van a szivacson alvásból, elegük van a kijárkálásból, és a visszakísérésből és elegük van. A suttogó titkaiból. Mondjuk abból nekem is. – Peer Krisztina gyermekpszichológus személyes hangvételű írása a koloknet.hu-n.

Van az altatásnak tuti módszere?

Én nem azt gondolom, hogy van tuti módszer. De azt igen, hogy meg lehet találni a saját módszerünket arra, ahogyan a leghatékonyabban elaltatjuk a gyerekünket (…)

Első körben érdemes a következő kérdéseket tisztáznod a magad számára:

• Szeretnél-e külön aludni a gyerekedtől?
• Van-e lehetőséged a külön alvásra praktikus szinten? (külön szoba, külön ágy)
• Elég kitartó tudsz-e lenni, ha majd a gyereked kérlelve könyörög vissza az ágyába?
• El tudod-e hinni, hogy egy óvodás/kisiskolás korú gyereknek semmi baja nem lesz attól, hogy egyedül alszik?
• Tudsz-e segítséget kérni akkor, ha mégis visszakoznál?
• Valójában miért alszol még mindig a gyerekeddel?

Fontos, hogy legyen a nap során rituálé, aminek az este is része. Lehet mesélni, a mese után a felgyülemlett feszültséget beszélgetéssel levezetni, ölelni, puszilni, aztán elbúcsúzni.

A még egy és még egy mesével, a soha véget nem érő beszélgetéssel, a hosszan együtt töltött altatási idővel meglátásom szerint csak a szorongását növeljük a gyereknek. Mert azt a rejtett üzenetet közvetítjük felé – szándékunk ellenére –, hogy azért vagyok még mindig itt veled és azért szorítom a kezedet, mert van mitől félned. Pedig nincs.

Hiszen ég a jelzőfény, hiszen hallod, ahogyan tusolok, ahogyan apával beszélgetek, ahogyan készítem a másnapi uzsonnádat, ahogyan nyomkodom a billentyűket, mert még dolgozom. Hallod, hogy itt vagyok, de nem veled vagyok. Mert az este az enyém is, az este azoké a felnőtteké, akik énidőt szeretnének. Az este én szeretném beosztani az időmet, az este kettő mondatnál többet szeretnék váltani apáddal, és az este nem mesekönyvet szeretnék kinyitni. Ha hagyod. És te akkor hagyod, ha én tudom mindezt képviselni. Mert eldőlt a fejemben.

Peer Krisztina teljes írását ajánljuk figyelmetekbe a koloknet.hu-n!