Doffek Gábor: A nap, amikor meghalt a lelkem egy része

Doffek Gábor: A nap, amikor meghalt a lelkem egy része

Kevés nehezebb szituáció van annál, mint amikor egy szülő elmondja gyerekének: holnaptól nem otthon lakik, elköltözik. Válása előtt ezen ment keresztül Doffek Gábor, aki csak évek után volt képes arra, hogy papírra vesse ezzel kapcsolatos érzéseit.
Doffek Gábor írása, amely a wmn.hu felületén jelent meg, a Média a Családért-díj jelöltje is lett – a Képmás magazin cikkét olvastuk.

Két évig halogattam ezt a beszélgetést. Két évig rettegtem, reménykedtem, kerülgettem. Próbáltam elképzelni, megtervezni, kigondolni és belehelyezkedni abba a szituációba, amit elképzelni, megtervezni, kigondolni teljességgel lehetetlen. Aztán leültem az akkor hétéves lányommal, és elmondtam neki, hogy az anyjával elválunk egymástól, hogy én napokon belül elköltözöm, és ő meg én ezután nem ugyanott fogunk lakni.

Amikor először belém hasított a gondolat a maga rideg valóságában, mármint hogy ez tényleg bekövetkezhet a mi életünkben, akkor ott rögtön felálltam a családi nappaliban, kimentem a vécére és hányni kezdtem. Mint egy szar filmben. Zokogtam halkan, hogy ne hallják, rázkódtam, térdeltem a fajansz előtt, taknyom, nyálam, könnyem összefolyt, szidalmaztam a világ összes vallásának valamennyi istenét, szentjét, magamat, a volt feleségemet, mindenki anyját, és még aki eszembe jutott. Nem volt éppen egy elegáns pillanat az életben.

A válás ugyanis nem szórakoztató extrém sport, hanem akkor is a poklok pokla, ha kemény gyereknek hiszed magad. Én nem hiszem magam annak. Anyámék most 47 éve házasok, és 54 éve alkotnak egy párt. Nem kifejezetten ordibálós vagy békétlen közegben nőttem fel. A válást korábban a hülyék, a gyengék meg a buták szégyenének gondoltam. Tipikusan olyasminek, ami „velem aztán biztosan nem fordulhat elő”.

Így aztán a szégyen, a magammal és a volt feleségemmel szembeni tehetetlen harag, a gyerek miatti elmondhatatlanul gyötrelmes szomorúság, a félelem, és a pánik kereszttüzében álltam ott, és tudtam, hogy ez a beszélgetés a lányommal elkerülhetetlen.

Vele, akivel nekem sosem volt klasszikusnak nevezhető apa-lánya viszonyom. Otthagytam a munkahelyem, amikor megszületett, hogy ne csak fürdetéskor és hétvégén lássam. Saját kis dolgaink, időnk, játékaink, szavaink voltak, a jó és legszebb értelemben vett intim szeretetkapcsolatunk volt mindig is.

Többek között azért, mert – hangozzék ez akár önző dolognak – én mindig is ilyen kapcsolatra vágytam az egykor elképzelt gyerekeimmel.

Én ugyanis – aki olvas itt, gondolom, már sejti – a lelkizős fajta pasas vagyok. Nem vagyok macsó, kiráz a hideg egy csavarhúzótól, viszont a lelkem meg az igazságérzetem tragikusan nagy.

Ezzel az alapcsomaggal kerültem abba a helyzetbe, ami minden normális érzelmű civilizált ember életében a TOP 3 rémálom egyike. Mondom, két évvel tovább maradtam otthon csak emiatt. Utólag sem tudom, előbb kellett volna-e megtenni. A költözés után két évig pszichológushoz jártam, a válást- és ezt a gyerekkel való ügyet feldolgozni. De ott sem leltünk egyértelműen megnyugtató igen/nem válaszra, pedig a terápia annyit adott nekem életfontosságú alapkérdésekben, hogy azért örökre hálás leszek. De vissza A pillanathoz. Az évek óta tartó rendszeres veszekedés, stressz és békétlenség légkörben kértem (és kaptam) egy délutánt kettesben a lányommal a gyerekszobában.

Nem lehetett tovább kerülgetni, húzni, alibizni. Hétvége, kora tavasz. Csicsergés a fákon. Felszabadultan, vidáman játszó elsős kisiskolás gyerek, szőke göndör fürtökkel, angyali vigyorral, hatalmas kék szemekkel – és nyilván halvány fogalma nem volt róla, mi következik pillanatokon belül. Feltétel nélküli szeretet, maximális bizalom kettőnk között, én mint a folytonosság, állandóság, biztonság megtestesítője a gyerek számára, a nagydarab, imádott apja, aki megvédi őt tényleg mindentől a világon. Én meg ezzel a tudattal ott álltam, egy verbális baltával, sőt géppisztollyal a kezemben. Szemtől szemben, kettesben. Gyere, Tücsök, menjünk a szobádba, beszélnünk kell. Jó, Papa, jövök.

Öt mondattal később zokogtunk…

Olvasd el a kepmas.hu cikkében, hogy alakították mégis ketten, apa és lánya, csodálatossá a kapcsolatukat!

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.