Minőségi idő helyett “rózsaszín világ” – ez lesz belőle

Minőségi idő helyett “rózsaszín világ” – ez lesz belőle

A szülők, akik nem töltenek minőségi időt a gyermekükkel, sok esetben “rózsaszín vattacukor”-feelinget teremtenek a saját lelkiismeretük megnyugtatására. A gyermeknek valójában leginkább rájuk lenne szüksége, ők azonban érzelmileg távol maradnak, ám ennek kompenzálásaként mindennel elhalmozzák a gyermeküket, vagy túlságosan megengedő viselkedéssel kompenzálnak. Ez kizárólag róluk, a szülőkről szól, hiszen ilyen módon a szülő elhiteti önmagával, hogy ő megtesz mindent a gyermekéért.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a gyermeknevelés lényegét, akkor azt mondanám, szeresd gyermekedet és add oda magad neki, szőröstül-bőröstül, erényeiddel és hibáiddal együtt, vállald önmagad, tanítsd meg azt a gyermekednek, amit te tudsz a világról, és azt is, hogy mindig számíthat rád a nagy útkeresésben – írta az nlc.hu szerzője, Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A cikkéből idézünk.

Legyél a gyermekedre kíváncsi, bízzál benne, és ha megtanítottad arra, hogy jó dolog megosztani az érzéseinket és gondolatainkat egymással, akkor majd viszont is várhatod tőle ugyanezt.

Mindig tudd, hogy a gyermekednek leginkább rád van szüksége a világból, a figyelmedre, szeretetedre és az odaadó lényedre! Ezt nem pótolhatja sem egy tablet, sem egy szép ruha, de még egy egzotikus utazás sem, amelyen magányosan ül a pálmafák alatt a medence szélén, míg te a bárban a koktélodat szürcsölgeted.

Maradandó élmények

Amikor életútinterjúkat készítek, akkor az emberek nem azt említik kedves, meghatározó emlékként, amikor szüleik elhalmozták őket használati tárgyakkal, hanem azt, amikor egy jót beszélgettek, vagy amikor tanítottak nekik valamit a világról.

Elsőként Pali mesél, aki 40 éves tanár.

Korán vesztettem el édesapámat, egész fiatal fiú koromban. Nagyon élesen emlékszem arra, hogy mindig ölébe vett, mindig csináltunk együtt valamit, vagy elmagyarázta, megmutatta nekem, mit hogyan kell megjavítani. Nem volt arra példa, hogy ne raktuk volna össze, amit szétszedtünk. Lehet, hogy nem volt könnyű összeeszkábálni, de az biztos, hogy addig nem adta fel édesapám, amíg készen nem lett. Ezt jól megtanultam tőle, meg azt is, hogy a világ legszebb dolga átadni a gyerekeknek, amit mi megtanultunk. Mindig, amikor egy csavarhúzót veszek a kezembe, megjelenik az emlékeimben, ő hogyan csinálta. Óriási a lelkemben az űr, nagyon hiányzik nekem, de tudom, hogy az alatt a rövid idő alatt is rengeteget kaptam tőle, és ami még szebb, hogy amit ő tanított nekem, azt én is továbbadhatom majd a születendő fiamnak, lányomnak. Boldog vagyok, mert ő így él tovább bennem.

Pali az édesapjával töltött rövid idő alatt valami olyat kapott, ami belé égett, ami tanulás szintjén rögzült. A gyermekek fejlődésében az utánzásnak nagy szerepe van. A fiúk a férfiszerepet, a kislányok a női szerepet sajátítják így el. Utánozzák a felnőttek szokásait, aztán alkalmazzák a megfigyelteket a saját életükben is.

A szülők felelőssége már egészen kicsi korban abban rejlik, hogy ne zárják be magukat gyermekük előtt, mert akkor csemetéjük is megtanulja elzárni az érzelmeit, megtanulja azt is, hogy nem kell, nem szabad kommunikálni.

Ez esetben az lesz a megtanult viselkedésminta, ha csendben ülünk egymás mellett, és nincs a családtagok között interakció. Ezzel szemben a felnőtt Pali élénken emlékszik arra, hogy milyen jó hangulatúak voltak az együtt szerelős órák édesapjával, hogy milyen odafigyeléssel és közösen kitalált megoldásokkal  javították meg az elromlott tárgyakat. Azért élnek Paliban ilyen élénken ezek az élmények, mert ő akkor a közös tevékenységben összefonódott édesapjával, egy intenzív együttlét részese volt. Ez az érzés még felnőttkorában is megmaradt emlékeiben, nem tűnik el, mint egy megvásárolt menő szerelés emléke.

Biztonságos, nyitott környezetre van szükség

Ahhoz, hogy egy gyermek elhiggye önmagáról, hogy szerethető – és valóban vannak értékei –, egy olyan biztonságos környezetre van szükség, ahol működik a kapcsolat a másik emberrel, és bátran beszélhetünk az érzéseinkről. Ez a környezet a család.

Megfelelő figyelem esetén azt tanulja meg a gyermek, hogy bármiről lehet beszélni. Kap visszajelzést a személyét illetően, a környezet figyelemmel kíséri őt, és él a kapcsolat a családtagok között. A dicséretet csakis a teljesítmény után kapja és a valós véleményt tükrözi. Ez az az első környezet, ahol még egészen fiatal, kicsi gyermek korában megtapasztalja a biztonságot, olyan élményeket szerezhet, hogy bátran kimondhat és megtehet bármit, hiszen a környezet figyeli minden mozdulatát és reagál is az ő cselekedeteire.

Azonban ha ez nincs meg, akkor a gyermek már kicsi korban megtanul félni. Hiányzik neki a szülő, és a hiányérzet és a félelem rögzül. Ha a szülő ilyenkor egy vagon játékkal állít haza, vagy egy megengedő attitűddel kompenzál, akkor a gyermek nem érezheti a biztonságot. Erre nagyon jó példa Máté története, amit ő nagyon szűkszavúan mesélt el, ezért én fogalmazom meg árnyaltabban és érthetőbben, felvillantva a fiú érzelmeit:

Sokat vagyok egyedül, amit részben élvezek. Legalább nem érzem azt a várakozást, hogy mikor figyelnek már rám végre? Sajnos nem vagyok jó tanuló, pedig nagyon vágyom rá. Emlékszem, nagy reményekkel kerültem ebbe a menő gimibe, erős felvételi volt, de én az elsők között jutottam be. Aztán nem ment a tanulás. Arra emlékszem, hogy sorban jöttek a rossz jegyek, de anyu nagyon megértő volt. Annyira, hogy már idegesített. Miért nem tudja elmondani a csalódottságát? Dühített, hogy nem volt reakciója semmire. Ha félévkor három tárgyból megbuktam, akkor is csak rám nézett és azt mondta: “Nem baj, kisfiam, majd belehúzunk!” – és mosolygott. Nem vállalta az érzéseit, hazudott nekem a reakcióival. Aztán amikor megbuktam év végén, akkor két magántanárhoz kellett járnom. Tulajdonképpen a bukásnak sem lett semmi komoly következménye. Olyan volt, mintha teljesen mindegy lenne, mi van velem. Dühös voltam rá, mert még az év végi bukás sem volt elég ahhoz, hogy észrevegye, ő hiányzik, a jelenléte, a figyelme. Nem jutott eszébe, hogy többet legyen itthon, hogy néha együtt is legyen a család, ne csak állandóan a 15 fős vendégsereg. Mert minden hétvégén vagy mi mentünk, vagy hozzánk jöttek. Aztán jött az a zűrös ügy az előző munkahelyén. Persze mindent titkolt és nem mondott el semmit sem nekem. Hazaállított kisírt szemmel, és amikor megkérdeztem, van-e valami baj, akkor azt mondta mosolyogva, hogy nagyon jó napja volt. Hazudott nekem az anyám.

Ha Máté képes lenne mesélni, akkor így mondaná el csalódottságát és felemét, most sajnos teljesen bezárult állapotban van. Bizonytalanná vált, hiszen a szülei nem jelölték ki számára a “tól – ig” határokat, azt az övezetet, ahol biztonságban érezheti magát.

A nagy szabadság, a határok kijelölésének hiánya bizonytalanságot szül. A biztonság megtapasztalásához mindennapi rutinokra is szükség van, úgy mint a rendszeres együtt étkezés, közös tevékenységek, olyan feladatok, amiben a gyermek megtapasztalja, hogy mire képes.

A gyermek a tanulási folyamat során szerzi meg azt az önbizalmat és tapasztalatot, ami hozzásegíti majd a gyermeket, hogy a legközelebbi fejlődési zónába léphessen majd, először segítséggel, aztán az önálló tevékenységek készségszintre emelésével.

Meg kell mutatni magunkat és a világot

A szülői érzelmi hanyagolás egyik kompenzációs formája, amikor a szülő úgy érzi, hogy átadja a döntés lehetőségét gyermekének, például egy iskolaválasztás során. Ha egy gyermek megkapja azt a kérdést beszélgetések és közös gondolkodás hiányában, hogy “Mit szeretnél?”, valószínű, hogy nem tud erre válaszolni. Nem ismeri az alternatívákat, nincs olyan tudás birtokában, amely segítségével felelősséget vállalhasson a saját döntéséért, hiszen elmaradtak a közös beszélgetések. Tehát ez a kérdés ilyen értelemben költői kérdéssé válik, hiszen a szülő nem teremtette meg a gyermek kompetencia érzését, a felelősségteljes döntés feltételét. A labdát a gyermek kezébe dobja, átrakja a felelősséget arra a gyermekre, aki ezt a súlyt még nem képes viselni.

Vegyük észre, hogy kompetens, független és jó szociális kapcsolatokkal rendelkező gyermeket csak úgy nevelhetünk, mi, felnőttek, ha képesek vagyunk megmutatni nekik magunkat, a világot, a félelmeinket, sikereinket és kudarcainkat.

Nem a nem létező tökéletességet kell imitálnunk a számukra – hiszen nem erre van szükség –, hanem egy olyan gyermeket kell nevelnünk, aki rugalmasan gondolkozik és képes alkalmazkodni az élet és a kihívások különböző helyzeteihez.

Még több személyes történet, fontos tanulságok és a teljes cikk az nlc.hu oldalon olvasható, ide kattintva.

 

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.