Csépe Valéria: Az online iskolában elfelejthetjük a számonkérés szót

Csépe Valéria interjú közben

Csépe Valéria: Az online iskolában elfelejthetjük a számonkérés szót

Az új Nemzeti alaptanterv munkálatait elindító Csépe Valéria professzor régóta nem adott interjút. Most úgy látta, a koronavírus járvány miatt kényszerből bevezetett “digitális tanrend” kapcsán érdemes megszólalnia. Az akadémikus szerint annak nincs értelme, hogy a frontális oktatást vigyék át a digitális térbe. Ha azonban jól csinálják, akkor a digitális oktatás egyszerre lehet játék és mélyreható tanulás, amelyben a hagyományos számonkérést és a puskázást is el lehet felejteni. Csépe Valéria szerint itt volna az ideje a mobilok rehabilitálásának az oktatásban, a sokszínűséget nem tiltotta meg senki az iskolában, és az akadémikus röviden az új Nemzeti alaptantervről is elmondta a véleményét. – olvasható az index.hu által készített interjúban.

Mit gondol, lesz érettségi május 4-én?

Ne tegyen fel nekem olyan kérdést, amelynek én nem lehetek a címzettje. A véleményemet mint szakember el szoktam mondani baráti társaságban, de ott is csak olyan dolgokról, amikhez értek. Az érettségik szervezése nem ide tartozik. A digitális módszerekkel támogatott oktatás lehetőségeivel viszont igencsak sokat foglalkoztam, és látjuk, hogy most erre van igazán nagy szükség.

Akkor először hadd kérdezzem úgy, mint pszichológust. Milyen új kihívásokat jelent az, hogy a diákok most kiszakadtak az iskolai környezetből, otthon kell tanulniuk, a szülők nagy részének pedig otthonról kell dolgoznia?

Egy Bruno Bettelheim nevű pszichológus vezette be az „elég jó” család fogalmát, mert tökéletes család ugye nincs. Az elég jó család elég jól meg tudja oldani az ilyen helyzeteket is. A koronavírus-veszély olyan különleges helyzet, amelyhez mindannyiunknak alkalmazkodnunk kell. Gondoljon bele, hogy az életünkben a kicsi változások is milyen frusztrációval járnak, hát még a mostaniak. Most mindenkinek megvan a maga feladata. A szülőé például az, hogy állandó támogatást adjon a gyermekének. Az otthon tanuló gyermeke mellett a szülőnek persze most egy olyan világban is jelen kell lennie, amihez nem ért, mert amúgy nem az ő dolga lenne. Bármi is történjen, tudatosítani kell: a tanítás most is a pedagógusok feladata.

Mi van, ha a szülő is feszült a helyzettől?

A szülőnek figyelnie kell arra, hogy a frusztrációját ne otthon élje ki. Kik a legfrusztráltabbak? Az anyák. Különösen, ha home office-üzemmódban dolgoznak, de közben naponta ötször gondoskodnak a gyermekek étkezéséről, és emellett még az otthoni tanulásban is segíteniük kell. Ebben a helyzetben a pedagógusok és a szülők is gyakran erejükön felül teljesítenek. Sok szülővel beszéltem az elmúlt napokban. Nagyon sokan örültek az iskolák bezárásáról szóló bejelentésnek, mert szorongtak a várható helyzettől és féltek a fertőzéstől. Az iskolákat bezárták, a szorongás és félelem helyébe most a frusztráció lépett. Pszichológusként azt mondom, ez még mindig a jobbik eset, mert a frusztrációval könnyebb megküzdeni.

Ez igazán biztató.

Mielőtt a saját problémáinkba süppednénk, gondoljunk azokra, akik ma a legnehezebb feladatot látják el: orvosok, ápolók, bolti eladók, folyamatos üzemben dolgozók, rendfenntartók. Tanuljuk meg kifejezni a hálánkat nekik.

Hogy látja, ebben a rendkívüli helyzetben hogyan sikerült átállni egyik pillanatról a másikra a távtanításra és a digitális tanrendre?

Most a digitális tanrend negyedik napján vagyunk (a beszélgetés március 19-én készült), ez nagyon rövid idő ahhoz, hogy egy ilyen nagy rendszer teljesen át tudjon állni erre. A pedagógusok hihetetlen energiával igyekeznek a kihívásnak megfelelni. Ugyanakkor nagyon sok múlik azon, hogy a család milyen segítséget tud adni ehhez. Milyen eszközei vannak a tanulónak és a családnak. Ha például csak egy laptop van, azon hogyan tud megosztozni az otthon dolgozó szülő és a gyermek vagy a gyermekek.

Ez csak eszköz kérdése volna?

Nem, az eszköz önmagában nem elég. Azon is sok múlik, hogy a szülőnek milyen digitális kompetenciái vannak. Kutatóként most nekem is kötelező otthonról dolgoznom, hiszen elmúltam hatvanéves. A mai napon reggel nyolc óta ez az interjú a negyedik konferenciabeszélgetésem számítógépes felületen, és természetesen mind a négy másfajta rendszerben zajlott. Viszonylag fejlett digitális kompetenciával rendelkezem, de időnként én is összevissza keresgéltem, hogy hol tudok csatlakozni a beszélgetéshez, hol látom az egyes megoldásokat, s persze a kollégáimat, akik sokszor több mint húszan vannak.

Mit tanulhat meg most ebből a helyzetből a gyerek, a szülő és a tanár?

A gyermekek számára kiderülhet, hogy a digitális bennszülöttség önmagában még nem elég. Bár sokan kiválóan tudják kezelni a kütyüket, be kell látniuk, hogy szaktudása a pedagógusoknak van. A pedagógus oldaláról pedig úgy néz ki ez az egész, hogy hirtelen szakadt rá minden, de a muszáj nagy úr. Mindenki mindenféle rendszerrel próbálkozik most. Idő kell ahhoz, hogy felkészüljünk. Kell türelem és rugalmasság ahhoz, hogy ez az új rendszer kialakuljon. A szülő most ne várja el se a gyerektől, se a tanártól, hogy azonnal dolgozatokat írjanak. Ez a helyzet most kihúz minket abból a a kissé ellustult helyzetből is, amibe belesüppedtünk. Azt mondogattuk, hogy “persze, persze, kell majd digitális oktatás, szépen eljárunk tanfolyamokra, konferenciákra, és nem történik semmi”. Most itt az idő, élni kell tudnunk a digitális lehetőségekkel, használnunk kell azokat a mindennapi gyakorlatban.

Hogy tudnak megküzdeni ezzel a helyzettel a tanárok, akik a diákjaikhoz képest biztosan le vannak maradva a digitális készségekben?

Hallok olyan sommás véleményeket, hogy a pedagógusok átlagéletkoruknál fogva le vannak maradva ebben. Ugyan már! Ne hivatkozzunk az életkorra, amikor nagymamák és dédszülők is használnak okostelefont, számítógépet, táblagépet, hogy a külföldön élő unokájukkal tudjanak beszélni. Most ez a rendkívüli helyzet megfelelő motivációt jelent az átállásra minden tanár számára. A pedagógus szakmai jártassága, alkalmassága a kulcs, a digitális világ megismerhető, tanulható.

 

Csépe Valéria interjú közben

 

Sok családnak nincs otthon számítógépe vagy laptopja. Mi lesz a hátrányos helyzetű diákokkal, akik amúgy is le vannak maradva az iskolában, és most még inkább ez történhet velük?

Először is a hátrányos helyzetet kell enyhíteni, s ez nem csupán a digitális átállás kérdése. A digitalizáció csodát nem tud tenni, és a mostani helyzetben kétségtelenül akadályt is jelenthet. Nem ismerek országos adatokat az eszközellátottságról, de az elmúlt években sok iskolában jártam, és azt láttam, hogy nagyon eltérőek a lehetőségek. Gondoljuk át, hogy mindenhez laptop kell-e? Vagy lehet segíteni a tanítást és tanulást  okostelefonon is? Itt volna az ideje a mobilok rehabilitálásának az oktatásban. Ezeket eddig sokan inkább üldözték és elzárták az iskolákban. Bíztató, hogy rengeteg okostelefon-használó van a hátrányos helyzetű csoportok körében is.

Ha van mobil, akkor kellene hozzá szélessávú internet is, hogy ezek a diákok is részt tudjanak venni a távtanulásban.

Egyrészről vannak olyan távtanítási programok, amelyekhez nem kell mindig online lenni. A diák le tudja tölteni az anyagokat a telefonjára, és azokon aztán otthon offline is tud dolgozni. Ezt normál helyzetben megteheti az iskola wifi-jén vagy a digitális jólét pontokon. Az elmaradott térségekben ezért nagyon fontos, hogy a településeken legyen legalább egy ilyen hely szélessávú internettel. Akik ennek a szervezésében meghatározók, azoknak ezt a szempontot is végig kell gondolniuk, hogy elkerüljék a diákok egy részének digitális lemaradását.

Ön szerint mennyire vannak felkészülve a tanárok módszertanilag erre az új tanítási módra?

A módszertannal meglehetősen sok problémát látok, mivel a módszertani jártasság a pedagógustársadalmon belül nagy szórást mutat. A tanítóképzésben például a módszertani felkészítés rendkívül korszerű, bár a digitális területen ott is vannak elmaradások. A középiskolai tanároknál sokkal vegyesebb a kép. Sok tanár még ma is azt gondolja, hogy a középiskolában elég, ha kiáll, és „leadja az anyagot”. Sajnos ez abban gyökerezik, hogy a tanárképzésben egészen az elmúlt időkig a módszertan mostohagyereknek számított. Probléma lehet az is, hogy a tanárképzésben az iskolai gyakorlatokra későn kerül sor.

A gyerekek most valószínűleg nagyon lelkesen nyomogatják a kütyüket az otthoni kanapén heverészve, de az online tanulás mennyire igazi tanulás? Mennyire lesz maradandó az, amit ezekben a hetekben tanulnak?

A kérdés az, hogy ezek az eszközök mélyebben segítik-e a megértést, az összefüggések megismerését, vagy egyszerűen csak átrakjuk a digitális térbe a frontális oktatást. Valljuk be, ez utóbbinak nem sok értelme van, bár a jelenlegi helyzetben ez is számít, mert nem szakad meg a személyes kapcsolat a tanár és a diákok között. Ugyanakkor a digitálisan támogatott oktatás lényege az, hogy élményt nyújtson a diáknak, hogy aktívan vegyen részt az összefüggések felfedezésében, a megfelelő megoldásban, mindez egészüljön ki azzal az érzéssel, hogy továbbjutott az egyik szintről a másikra. A digitális módszerek világában ezt nevezzük komoly játéknak.

Ezeknek elképesztő vonzása van: ott tartják az embert a képernyő előtt, az élmény, a képi világ segíti a memóriát. Azt szoktuk mondani mi, pszichológusok, hogy a tanulásban egy képben két oldanyi szöveg is benne lehet. És akkor még nem beszéltünk a kiterjesztett valóság (Augmented Reality, röviden AR) lehetőségeiről az oktatásban, amivel részben már a jövőről is beszélek, hogy hogyan jelent majd a tanulás a diák számára igazi aha-élményt. A jó digitális oktatóprogramokat a pedagógia és informatika tudására építve, a korszerű pszichológia ismereteit figyelembe véve alakították ki. Ennek része mindaz,  amit ma az emlékezetről, a figyelemről, a tudásról, a tanulásról és ezek kapcsolatáról tudunk. A tanulás és a játék együttese a digitális eszközök segítségével a gyermeki agyban elképesztő változásokat mobilizál.

A tanulás és játék nagyon fontos, de közben sok szülő saját rossz iskolai élménye alapján most azt kérdezi: jó, jó, de hogyan lesz ebből számonkérés, dolgozatírás, hogyan szűrhető ki a puskázás és mire adnak jegyet egyáltalán? Ha máshol nem, az érettségizőknél azért ez fontos kérdés: nekik valamilyen jeggyel le kéne zárniuk az évet, hogy tovább tudjanak tanulni.

Mi lenne, ha kiűznénk a szótárunkból a számonkérés kifejezést? Vannak olyan módszerek bőven, amelyekkel lehet ellenőrizni és értékelni egy ember munkáját például egy munkahelyen. Ugyanezt meg lehet tenni az iskolákban is. Az értékelésnek sokféle módja van, s ezt a lehetőségek, beleértve az eszközöket is, egyaránt meghatározzák. A pedagógusok többségének megvan ez a tudása. A tudást felmérésének módszereit mi magunk is népszerűsítjük, s a digitális tanrendhez kapcsolódóan a pedagógusok  tájékozódhatnak ezekről az Oktatási Hivatal honlapján. Ebben az értékelési rendszerben most végre elmozdulhatunk a PISA-típusú feladatok felé, ahol nem a lexikális tudást, hanem a tudás használatát mérjük fel. Nem a definíciót, az évszámot és a képletet kérdezzük ki, hanem az ezekhez kapcsolódó összefüggések felismerését és használatát. Mindenki a puskázástól fél az online térben, de ha a tudás használatát mérjük fel, ott egyszerűen nem lehet puskázni.

 

A cikk folytatása ITT OLVASHATÓ.

 

A fotókat készítette: Huszti István / Index

forrás: index.hu

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.