Mama, tudunk beszélni?
Minden anya tudja, hogy ha meghallja ezt a három szót, akkor egy komoly, esetleg nehéz beszélgetésnek lesz a részese. Ezek a szavak arra hívják fel a figyelmedet, hogy készülj fel, valami nagy horderejű dolog fog elhangozni.
Szóval, amikor belépett a fiam a hálószobámba, megszakítva a felkészülését az év végi vizsgáira, sejtettem, hogy nagyon kell figyelnem – írta a Tracy Hargen írása alapján a Szülő 2.0 szerzője, felhívva a figyelmet arra is, hogy a kamaszkori depresszió a szülők számára akár teljesen láthatatlan is lehet, ám a probléma a szülők számára is látható felszín alatt nagyon súlyossá válhat.
“Fogalmam sem volt róla”
„Mama, valamit el kell mondanom. Egy éve depressziós vagyok, súlyosan depressziós. Nemrégiben beszéltem Smith tanárnővel (akit mind a fiam, mind pedig én, nagyon szeretünk) és ő bátorított, hogy beszéljek veled meg a papával. Ma azt mondta a suliban, hogy ha hazajövök, mindenképp beszéljek veletek, mert ti vagytok az egyetlenek, akik tudtok nekem segíteni. És szükségem van a segítségetekre.”
Őszinte leszek, nem ezt vártam. „Szenvedek a vizsgára való felkészüléssel.”, „Aggódom, hogy mit fogok csinálni egész nyáron. Nem akarok unatkozni.”, „Totál kimerültem, semmihez sincs erőm.”, „Izgulok az utolsó évem miatt, hogy sikerül-e bekerülni a főiskolára.” – ezek közül bármelyikre számítottam, csak arra nem, hogy depressziós. Egyszerűen fogalmam sem volt róla.
Tudom, hogy a felnőttkori depressziónak mik a tünetei: nem tud kikelni az ágyból, már nem élvezi a kedvenc tevékenységeit, nem szeret a barátaival lenni, szomorú, dühös és letargikus. Egyik sem volt jellemző a fiamra.
Otthonról dolgozom, a dolgozószobám pontosan szemben van a fiam szobájával, ahol tanul és ahol tölti az egész délutánját. Naponta hallottam hangosan nevetni, amikor vicces videókat nézett. Láttam őt a barátaival, láttam, ahogy sportol, tudtam, hogy színházban volt, minden reggel simán felkelt és elindult a suliba.
A kamaszkori depresszió más!
Millió mondat száguldott át az agyamon: legszívesebben kiböktem volna, hogy „Te nem vagy depressziós, hallottalak nevetni. Nem zárkóztál be a szobádba, minden nap beszélgettünk, együtt nevettünk. Minden nap gond nélkül felkeltél és nagyszerűen néztél ki.” Fogalmam sem volt akkor, hogy a kamaszkori depressziónak teljesen mások a tünetei. Tompultság, apátia, érzelemmentesség, sötétség érzése, miközben kívülről minden okénak tűnik.
Amit viszont biztosan tudtam már akkor is, hogy komolyan beszélt és nagyon nehéz volt számára ezzel előjönni. A férjem nem volt otthon, úgyhogy egyedül kellett kezelnem a gondját, viszont ez egy nagyon magas labda volt.
Azon az estén, amikor a fiam megkérdezte, hogy „mama, tudunk beszélni?” rájöttem, hogy az én kívülről gondtalannak tűnő fiam, belül teljesen máshogy érez.
Megértés, bizalom, érdeklődés
Tudtam, hogy a válaszomban nagy jelentősége van minden kiejtett szónak, úgyhogy jól megfontoltan válogattam össze a szavaimat. „Nagyon sajnálom, hogy min mész keresztül, de rettentően örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Nagyon köszönöm, hogy megbízol bennem. Megígérem, hogy a papa és én is segíteni fogunk neked, nem egyedül kell megoldanod. Kérlek, mondd el, hogy mi történik veled? Mit érzel? Miért érzed magad lehangoltnak?” Hogy tökéletes volt-e, amit mondtam? Nem tudom, de úgy gondoltam, ez volt a lehető legjobb, amit tehettem, és úgy tűnt, valami ilyesmit szeretett volna hallani.
És hogy mi következett azután, miután megosztotta velem a problémáját? Állíthatom, teljesen biztos voltam benne, hogy tökéletesen ismerem kívülről-belülről a fiamat. Annyira nyitott volt velünk, rengeteg időt töltöttünk együtt – tényleg azt hittem, hogy észre fogom venni, ha valami nyomja a lelkét. De nem vettem. Annyira jól eltitkolta előlünk, akár szándékosan, akár nem. Teljesen le voltam lombozva.
“Segítség!” és segítségek
Azon az éjszakán olyan tisztán, érthetően fejezte ki az érzéseit, mondta el, hogy min ment keresztül és kért segítséget. Beszélgettünk a lehetőségekről. Ismertem egy nagyszerű terapeutát, de a fiamnak kellett eldöntenie, hogy tud-e vele együttműködni (szerencsére tudott). Megbeszéltük, hogy kérek egy időpontot a családorvosunktól, hogy megbeszéljük kell-e gyógyszeres kezelés, valamint megkérdeztem a fiamtól, hogy egyetért-e, hogy megköszönöm a tanárának, hogy meghallgatta, támogatta és rábeszélte, hogy mondja el nekünk a problémáját. Biztosítottam, hogy mindig itt vagyunk számára. Mindent megteszünk, hogy megkapja azt a segítséget, amire szüksége van. Biztosítottam róla, hogy együttesen megfogjuk találni a legjobb, legcélravezetőbb megoldást és soha többé nem kell magában őrizgetnie ezt a súlyos titkot. Láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadulhatott ettől a hatalmas tehertől.
Amikor hazaért a férjem, a fiam beavatta őt is a depressziójába és együtt kezdtünk tervezgetni.
A cikk folytatása e történet befejezésével és még egy történettel a Szülő 2.0 oldalon olvasható.