Pál Feri atya: a legtöbb szülő maga is attól a zavartól szenved, amit a gyerekén is lát

Pál Feri atya: a legtöbb szülő maga is attól a zavartól szenved, amit a gyerekén is lát

Nem biztos, hogy gyógyítani kell a gyereket, ha nehezen figyel, rosszul koncentrál. Meglehet, hogy a túl sok inger, a túl gyors életritmus a baj. Íme néhány szívmelengető gondolat és gyakorlati tanács a római katolikus pap, mentálhigiénés szakember tarsolyából.

 

Pál Feri atya egyik vasárnapi beszédének hanganyagából származik az alábbi gondolatsor.

“Kis túlzással a mai gyermeknemzedék legnagyobb nehézsége, hogy olyan felnőtt világ tempójában kénytelen élni, ami túl nagy stresszt jelent a személyének, egészségének, idegrendszerének. Ezért érdemes lenne nagyon tudatosan elkezdeni a gyerekeink körüli világot alakítani.

Miért jó, ha tudatosan formáljuk a gyerek körüli világot? Mert túl sok benne a tárgy. Egy egyesült államokbeli kutatás szerint egy gyereknek átlagosan 150 játéka van. A túl sok tárggyal összefüggésben áll, hogy túl sok a választási lehetőség. Ehhez kapcsolódik, hogy túl sok az információ, és mindez túl nagy sebességgel, gyorsasággal érkezik. A túl gyors életritmus nem megfelelő a gyereknek.

John Payne több évtizedes szakmai tapasztalatából fakadó bölcsessége, hogy négy helyen lehetne egyszerűsíteni a gyerek körüli világot.

1. Kevesebb tárgy.
2. Az időrend egyszerűsítése.
3. A ritmus egyszerűsítése, szabályozása. Hogy ne minden a rohanásban teljen, legyen az életnek rítusa, ritmusa.
4. A felnőtt világ kiszűrése. Ez azért is nehéz, mert a szülő magát nem szűrheti ki. Mestermunka, ha képes magát úgy odaadni a gyermekének, hogy közben a felnőtt világot kiszűri.

Ezek az egyszerűsítés legalapvetőbb területei. A tárgyak, az időrend, a ritmus és a felnőtt világ kiszűrése.

 

Átadjuk a gondjainkat

Hadd említsem meg Máté Gábort, aki a figyelemzavarral élő gyerekek kutatója. Saját tapasztalatai is vannak ezen a téren. Egy zsidó családban született, 1944-ben. El tudjátok képzelni ezt a helyzetet. Néhány hónapos korában az édesanyja fölhívta a gyermekorvost, és azt mondta neki: „Doktor úr, Gabi tegnap reggel óta szinte folyamatosan sír.” 1944-ben vagyunk, az apát már régen elvitték, a nagyszülők meghaltak. Mit gondoltok, mi az édesanya alapérzése? A szorongás.

Az orvos azt felelte neki: „Kedves anyuka, nagyon szívesen kimegyek, de azt tudnia kell, hogy a zsidó gyerekek sírnak.” Milyen hallatlan pontos megfigyelés. Miért sírnak ezek a gyerekek? Mert az édesanya ha akarná se tudná a felnőtt világot kiszűrni a gyerekével való kapcsolatából, miközben a gyerek néhány hónapos.

Tehát a felnőtt világ kiszűrése csak egy nagyobb gyerek esetében jelenti azt, hogy nem terhelem meg a saját életproblémáimmal, nem várok tőle megoldást, segítséget, támogatást, és a többit. Éppen elég támogatás, ha én viszonylag egészséges vagyok, mert ő van. Hogy ez a kapcsolat az én életemet érzelmileg gazdagítja, tölti.

A legtöbb szülő maga is attól a zavartól szenved, amelyet a gyermekén lát. Ezért nehéz kiszűrnie a saját megoldatlan, felnőtt világát. Nem kis munka, de minden eredmény, amit elérünk, sokszorosan hozzájárul egy olyan környezet kialakításához, amely kevésbé őrült tempójú. Hogy a gyermekeink egy ritmusos, rítusokkal teli világban nőhessenek fel.

 

A figyelem és a koncentráció függ a szülőkkel való kapcsolattól is

Figyeljük meg azt a gyermeket, aki figyelemzavarral él, hiperaktív, szétszórt a figyelme, nem képes koncentrálni, izeg-mozog, állandóan idegeire megy a környezetének, átlép minden határt. A figyelem, hogy képes vagyok a koncentrálásra, az összpontosításra, a hatékony munkavégzésre, a szüleinkkel való érzelmi kapcsolatból fakadó adottság.

Nem arról van szó, hogy az, ha valaki nem képes figyelni, össze-vissza rohangászik, nem tudja jól a határokat tartani, csak önmagában és önmagáról szólna. Hanem arról szól, ahogyan ő a környezetében, a kapcsolataiban megéli saját magát, meg azt a helyzetet, amiben van.

 

“Miért nem írod már?”

Amikor egy gyerek nem tud koncentrálni, érdemes sokkal tágabban vizsgálni, hogy mi történik. Mondhatom neki: „Hogy nem vagy képes figyelni? Ne legyél már ilyen szétszórt!” Azonban nem csak arról van szó, hogy a gyerek szétszórt vagy neveletlen. Hanem hogy abban az összefüggésrendszerben, amiben éppen most van, és az ő korai élettapasztalatához tartozik, ilyen magatartást mutat. Érezhető, hogy milyen nagy a különbség?

Például a gyerek szorong dolgozatírás közben. Aztán jön a tanár, és mustrálja felülről: „Miért nem írod már? A többiek már mind elkezdték.” A tanár azt gondolja, hogy éppen most hívta fel a gyerek figyelmét valamire, amiről nem tud. Hogy iskolában van, ez egy matekóra, és kapott egy feladatot. A pedagógiai eszköztárának teljességével felvilágosította a gyereket, hogy hol van. Sőt, azt is nagyon pontosan megmondta, hogy most kell figyelni.

Mi történik, amikor a tanár a legjobb szándékával rábök a papírra? A gyerek még inkább elkezd szorongani. És a szorongásra milyen választ tanult meg? Azt, hogy szétszóródik a figyelme. Kialakul egy ördögi kör. Már eleve szorong. Amikor elkezdik neki mondani, hogy mit hogy kell csinálni, figyeljen már, még nagyobb nyomás alá kerül, és még szétszórtabb lesz. Majd elkezdenek vele kiabálni, ettől még jobban szorong, és még jobban szétszóródik. Végül a tanár azt mondja: „Reménytelen eset! El kell vinni…akárhova.”

A számára elviselhetetlen stresszre szorongással válaszol, amit akár a szülő, akár a pedagógus magatartása megerősít, ezért még nagyobb szorongás alakul ki.

Ebből a szorult helyzetből ki akar törni és ki is tör, föláll. Föláll, odamegy. A mozgás oldja a feszültséget. Jó érzést kelt, meg egyébként is 10 éves, még jó, hogy mozogni akar. De ezen túl mi történik? Valójában keresi a kapcsolatot. Pontosan azt, amit elvesztett akkor, amikor kialakult a figyelemzavar. A lehető legpontosabb és leglogikusabb lépést teszi. Enyhít a szorongásán a mozgással, és próbál kapcsolódni valakihez, akiben meg lehetne nyugodni, akivel érzelmi kapcsolatba lehetne kerülni.

 

Pontosan kifejezi, mi a baja, csak nem értjük

Miközben mi azt mondjuk erről a gyerekről, akit minősítettünk, hogy kezelhetetlen és neveletlen, aközben minden rezdülésével pontosan kifejezi, hogy miről van szó. Mi pedig nem értjük. A figyelemért felelős agyterületek az érzelmi kapcsolat során alakulnak ki. Azáltal lesz alkalmas valaki arra, hogy elmélyülten figyeljen, hogy megfelelő érzelmi kapcsolatban tudott lenni magzatként az édesanyával, csecsemőként és kisgyerekként a szüleivel. Ha nincs megfelelő érzelmi kapcsolat a korai életszakaszokban, akkor azok az agyterületek, amelyek ezért felelősek, nem fejlődnek ki elég jól.

Ezeket a gyerekeket kétszeresen büntetjük. Először megsérülnek, majd pedig büntetjük őket érte.

Mi, felnőttek nem tudjuk csettintésre kizárni a gyerekeink életéből a felnőtt világunkat, sérüléseinket. Mert sok év telik el, mire beindulnak a fejlődési folyamataink. Ha egyáltalán valaki nekiáll, hogy fejlődjön, az sok év. De mit tehetek? Kevesebb játék, azt meg tudom tenni. Egyszerűsíteni a környezetet, valami ritmust vinni a gyerekek életébe, rituálékat kitalálni.

 

Alacsonyabb stressz-szintre volna szükség

Tegnap kedves ismerőseimnél vacsoráztam. 6 fia van a hölgynek. Képzeljétek el, azt mondja az apa, hogy a gyerekek alig várják már az őszt. Mert elkezd esni az eső, s mikor a legnagyobb az eső, azt mondja nekik: „Gyertek, kimegyünk futni!” A gyerekek megőrülnek attól, hogy esőben lehet futni, s hogy apa is fut velük. „Most pedig szabad a pocsolyába is belépni.” Milyen gyerekkort kívánunk magunknak? Apával futunk az esőben, bele a pocsolyába, utána meleg víz, satöbbi, majd jót alszunk, vagy kérünk még egy játékot a 140 másik mellé?

Kísértetiesen hasonló megállapításokra jutott John Payne és Máté Gábor is. A gyerekek környezetében alacsonyabb stressz-szintre van szükség, és bőséges érzelmi biztonságra. Ez teremti meg annak feltételét, hogy az agy megfelelő területei jól kialakuljanak.

Ezek a gyerekek nem betegek, ezért nem gyógyulásra van szükségük, hanem fejlődésre. Arra van szükségük, hogy egy olyan közeget, világot, kapcsolatot, érzelmi biztonságot biztosítsunk számukra, amelyben tudnak fejlődni.

Ez máris egy csomó terhet levesz rólunk, és a gyermekről is.

Erikson a könyvében ír egy zseniális dolgot: „A gyerekeink fejlődése láttán minden szülő kénytelen szembesülni azzal a kérdéssel, hogy ő maga hajlandó-e fejlődni. Az a szülő tudja leginkább annak a világát megteremteni, amiben egy gyerek fejlődni tud, aki maga is hajlandó fejlődni.” De nagy dolog, ha egy szülő hajlandó fejlődni! Ezáltal ott a legtermészetesebb minta és közeg a gyerek számára, hogy itt, nálunk lehet fejlődni, mert még apa is képes rá, ami azért nagy dolog.”

A teljes előadás elérhető a palferi.hu oldalon.